Zsidó politikai teológia – nem csak a politikai teológia vagy a zsidó eszmetörténet iránt érdeklődőknek. Mert tétjei túlmutatnak mindkettőn: demokráciaelméletiek. Miguel Vatter Living Law: Jewish Political Theology from Hermann Cohen to Hannah Arendt című 2021-es könyvét ajánljuk.
Claude Lefort francia politikafilozófus kitartóan ragaszkodott ahhoz, hogy a demokráciát és az anarchiát bensőséges kapcsolat fűzi egymáshoz. A demokráciát szerinte az definiálja – és ebben rejlik forradalmi újdonsága –, hogy a hatalom, avagy a szuverenitás helye üres (Lefort, 141). Míg a monarchiában a hatalom az uralkodó személyében öltött testet, demokráciában senki sem testesítheti meg azt; a demokratikus forradalom pontosan akkor robban, amikor a király feje (a politikai test feje) lehullott. A hatalommal a fejetlen politikai testben már senki sem lehet eggyé: a hatalom intézményesített rivalizálás tárgya, helye csak ideiglenesen és esetlegesen foglalható el. Ennek azonban az a feltétele, hogy a hatalomért folyó rivalizálás, a hatalom helyének ürességét lehetővé tevő és biztosító keret szilárd, a politikai alanyok által elismert-elfogadott legyen. Demokráciában a jog szolgál ilyen kerettel: egy olyan normatív renddel, amely külsődleges a mindenkori hatalomhoz és hatalomért folyó versengéshez, viszályhoz képest. Ugyanakkor ez a normatív rend nem olyan, mint az isteni vagy természetes rend, mert demokráciában nincs olyan törvény, amely végleges, megkérdőjelezhetetlen és felülírhatatlan lenne, következésképp a hatalom üresen maradását biztosító normatív-jogi keret sem az.
A demokrácia természete ennélfogva paradox.
Egyfelől anarchikus: hiányzik az a végső fundamentum (a dolgok természetes, isteni rendje vagy az elvek elve), amelyre hivatkozva bármely normatív rend és a társadalom kormányzókra és kormányozottakra való bármely fölosztása igazolható és véglegessé tehető lenne, azaz nincs olyan hatalom/törvény és fölosztás, amely megkérdőjelezhetetlen és megváltoztathatatlan lenne. Másfelől viszont a demokrácia a hatalomhoz képest transzcendens, megkérdőjelezhetetlen és kétségbevonhatatlan princípiumokat követel, egyszersmind azok ilyenként való elismerését, elfogadását. A demokrácia ezen benső paradoxonát Vatter az „anarchia princípiuma” Reiner Schürmanntól kölcsönzött formulájával adja vissza.
Könyvében azt szeretné megmutatni, hogy
a 20. századi zsidó politikai teológiát olvashatjuk úgy, mint az anarchia princípiumára, avagy az anarchia archéjára irányló vizsgálódást.
Ennek kiindulópontja kimondatlanul is az, hogy az anarchia és az arché (princípium) hagyományos oppozícióját elfogadva (az anarchia kizárja az archét) nem tudjuk megragadni a demokrácia természetét; ehhez ki kell tartanunk a princípium (arché) és az anarchia (an-archia) kettős normatív követelménye mellett.
Az anarchia princípiumára, avagy az anarchia archéjára irányuló zsidó politikai teológiai vizsgálódás tétjei így nem teológiaiak, hanem demokráciaelméletiek.
Miguel Vatter könyve éppen ezért nem csak a zsidó eszmetörténet vagy a politikai teológia iránt érdeklődőknek íródott, nem csak nekik szól.
Mármost zsidó politikai teológiáról beszélni egyáltalán nem evidens. Nem nyilvánvaló, tehát igazolásra szorul, hogy van ilyen, és nem magától értetődő, azaz tisztázásra szorul, hogy mit is jelent a politikai teológia, mit értünk alatta. Ha Vatter a Hermann Cohen, Franz Rosenzweig, Gershom Scholem, Leo Strauss és Hannah Arendt neve által fémjelzett huszadik századi diskurzust zsidó politikai teológiának nevezi, akkor azzal egyrészt azt mondja: van egy nem esetleges, benső kapcsolat e diskurzus és Carl Schmitt politikai teológiája között, mind témáját, mind módszerét tekintve. Vagyis ha Vatter politikai teológiáról beszél, akkor kifejezetten és szigorúan Carl Schmitt-i értelemben teszi ezt.
Schmitt politikai teológiája nem a teológiából indul ki: nem a teológia (teológiai tételek) – explicit vagy implicit – politikai tartalmát fejti ki vagy a teológia (teológiai tételek) politikai implikációit bontja ki; nem is a politikából indul ki: nem a politika teológiai vagy teológiát érintő megnyilvánulásairól szól. Hanem a teológiai és politikai fogalmak viszonyáról, azt állítva, hogy „strukturális analógia” áll fönn közöttük. Mindenekelőtt isten és a világi szuverenitás jogi-politikai fogalma között. (Az „isten”-t kisbetűvel írni nem provokáció vagy blaszfémia, hanem azt fejezi ki, hogy a zsidó és keresztény biblikus hagyomány szerint istennek nem neve az, hogy „isten”, vagyis az „isten” nem tulajdonnév, hanem köznév, következésképp kisbetűvel írandó.)
Vatter amellett érvel, hogy
a zsidó politikai teológia egyfelől politikai teológia schmitti értelemben, másfelől viszont alternatív koncepciót kínál a szuverenitás schmitti politikai teológiában vázolt koncepciójához képest.
A leglényegesebb különbség közöttük ez: míg a schmitti, akárcsak a keresztény politikai teológia, a legális autoritás és kormányzati/állami hatalom egyesítésére hajlik, addig a zsidó politikai teológia ezek szétválasztására. Ennek kulcsa az élő törvény (living law) zsidó eszméje, ötvözve a törvény ókori görög filozófiai eszméjével.
A zsidó politikai teológia, állítja tehát Vatter, az élő (isteni) törvényt a (természet)törvény ókori görög filozófiai eszméjével ötvözte. Ez azt a meggyőződést fejezi ki, hogy össze lehet kapcsolni egymással az isten által az embereknek adott törvény iránti hűség, az élő (isteni) törvény zsidó és a (természet)törvény mint „mindenek, halandók és halhatatlanok királya” (Pindarosz) görög filozófiai eszméjét. Az összekapcsolás eredménye pedig ez: az élő (isteni) törvényen és az ahhoz való hűségen alapuló joguralom olyan hatalom által konstituált és legitimált, mely külsődleges az állami és a kormányzati hatalomhoz képest. Ha tehát a Hermann Cohen, Franz Rosenzweig, Gershom Scholem, Leo Strauss és Hannah Arendt neve által fémjelzett diskurzust Vatter zsidó politikai teológiának nevezi, akkor ezzel másrészt azt mondja, hogy ez a diskurzus a zsidó hagyományhoz kötődik, ahhoz, amelyik szerint a Tóra mint élő (isteni) törvény a magasabb rendű példája annak, amit az ókori görög filozófiában (természet)törvénynek neveznek.
Ennek megfelelően Vatter zsidó politikai teológiáról szóló könyve két regiszteren fut. Az egyik regiszteren Vatter a zsidó politikai teológia genealógiáját írja meg a nyugati hagyomány kontextusában, azt állítva, hogy a zsidó politikai teológia gyökerei Alexandriai Philónhoz nyúlnak vissza, és amellett érvelve, hogy Philón recepciója alapvető forrásául szolgál a zsidó politikai teológia 20. századi, Herman Cohennel kezdődő reneszánszának. Vatter genealógiai tézise tehát az, hogy a zsidó politikai teológia gyökerei a hellenisztikus kori filozófus, Alexandriai Philónig nyúlnak vissza, aki a politika platóni koncepcióját és a Pentateuchust (Tóra, Mózes öt könyve) a (természet)törvény egy új doktrínájává gyúrta össze.
A másik regiszteren Vatter könyvében hidat ver a 20. századi zsidó politikai teológia és demokráciaelmélet közé. Hipotézise, amit természetesen megpróbál igazolni, az, hogy az általa tárgyalt szerzők az isteni szuverenitás és a demokrácia összetett viszonyát boncolgatják, és mindegyikőjük párba állítható a kortárs demokrácia egy-egy jellemző fogalmával. Éspedig ekképpen: Hermann Cohen – szociális/szocialista demokrácia, Franz Rosenzweig – globális konstitucionalizmus, Gershom Scholem – karizmatikus autoritás, Leo Strauss – legalitás, Hannah Arendt – föderalizmus.
Martin Buber, kit Vatter könyvében többször is megidéz, a Königtum des Gottes című, 1935-ben megjelent könyvében a teokrácia anarchikus szelleméről beszél. Amellett érvel, hogy a sinai-hegyi megnyilatkozásában magát az izraeliták királyaként prezentáló isten kinyilatkoztatta azt az elvet, miszerint egyetlen ember sem lehet szuverén az izraeliták felett. Ezzel Buber, mondja Vatter,
a teokrácia republikánus és anarchista interpretációját adja.
Republikánust, mert a teokrácia, melynek központi eleme a legmagasabb rendű törvény iránti hűség, megfosztja az emberi szuverenitást a modernitásban neki tulajdonított központi helyétől; és anarchikust, mert az isteni törvény messianisztikus végcélja, hogy az emberek közötti uralmi viszonyoknak vége legyen. Vatter könyvében azt szeretné megmutatni, hogy a 20. századi zsidó politikai teológia a Martin Buber-ihez hasonlóan
egyszerre republikánus és anarchikus politikai teológia.
Liberális-demokratikus nézőpontból természetesen bármilyen teokrácia veszélyt, fenyegetést jelent a demokráciára. A 20. századi zsidó politikai teológia teokráciáról kialakított elképzelései azonban Vatter szerint más irányba mutatnak. Mert először is, hogy a demokráciában a hatalom helye üres (bibliai képpel élve: üres a trón), amit Claude Lefort és nyomában sokan mások a demokrácia alapvető vonásának tartanak, azt a 20. századi zsidó politikai teológia ama messianisztikus eszme analógiájára fejtette ki, amely szerint isten az ő földi királyságát emancipatorikus, egalitárius és kozmopolita formában valósítja meg. Másodszor, a zsidó politikai teológia prófétai és messianisztikus tanításokat és motívumokat használ arra, hogy kidolgozza a demokratikus-forradalmi hatalomgyakorlás karizmatikusként való (újra)értelmezését és a demokratikus legitimáció legmagasabb rendű törvényen vagy természetjogon alapuló, konstitucionalista eszméjét.
A zsidó politikai teológiában tehát a teokrácia és a demokrácia, nem pedig a teokrácia és a (szuverén) diktatúra között áll fönn strukturális analógia.
A 20. századi zsidó politikai teológia, a Hermann Cohen, Franz Rosenzweig, Gershom Scholem, Leo Strauss és Hannah Arendt neve által fémjelzett diskurzus elemzésével Vatter legfőbb célja az, hogy felmutassa az anarchizmus és a legalizmus abban többé-kevésbé kidolgozott paradox ötvözetét. Legfőbb tézise pedig, hogy
a zsidó politikai teológia középpontjában a törvény uralma (joguralom) és az anarchikus demokrácia paradox egysége áll.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Agamben, Giorgio: The Kingdom and the Glory. For a Theological Genealogy of Economy and Government. (Online könyvtárunkból letölthető.)
Agamben, Giorgio: A hatalom és a dicsőség.
Geréby György: Isten és birodalom. Politikai teológia. (Könyvtárunkban elérhető.)
Nyirkos Tamás: Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig. (Könyvtárunkban elérhető, egyik adatbázisunkban hozzáférhető.)
Newman, Saul: Political Theology. A Critical Introduction. (Könyvtárunkban elérhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)
