A testiség és szexualitás felszabadítása a tárgyiasítás feminista-kritikai diskurzusa alól – erre irányul Ann J. Cahill Overcoming Objectification című könyve, amely feminista elkötelezettséggel és azzal a határozott szándékkal íródott, hogy visszaszolgáltatja a szubjektumnak azt, amit ez a diskurzus nem tud teljesen elismerni: a testiséget és szexualitást a maga ténylegességében.
A testiség és szexualitás persze középponti témája a tárgyiasítás feminista elméleteinek, és aligha vitatható, hogy ezek az elméletek jó szolgálatot tettek és tesznek a szexuális (alapú) erőszak elleni küzdelemben. Mégis, szól Cahill tézise, eljárt felettük az idő, mert nem tudják a maga ténylegességében elismerni, hogy a szubjektumok testi és szexuális szubjektumok, hogy nincs szubjektum testiség és szexualitás nélkül, mindkettő meghatározó a szubjektivitást illetően.
Meglepő tézis ez, és azon kihívó alapállítás következménye, hogy
testiség és szexualitás nincs tárgyiasítás nélkül.
Nemcsak azért nincs, mert a férfiuralom hatja át, hanem nincs; a tárgyiasítás független a férfiuralomtól, a testiség és szexualitás mint interszubjektív viszony velejárója.
Ebből nem következik, hogy tárgyiasítás és tárgyiasítás között nincs különbség, ahogy az sem, hogy bármelyik vagy mindegyik elfogadható, de az igen, hogy olyan elméletre van szükség, amely képes a testiséget-szexualitást a maga ténylegességében elismerni. Ilyen elmélet nélkül nemcsak nem megfelelő leírását és bírálatát adjuk annak, amit a feminista elméletek tárgyiasításként írnak le és bírálnak, de szexuális etikánk sem lesz megfelelő.
A tárgyiasítás összefoglaló neve azon műveleteknek, cselekedeteknek, tetteknek, amelyek tárggyá teszik a másikat: puszta dologgá vagy testté, hússá, ami tekintet, élvezés, gyönyörszerzés, vágy, szükségletkielégítés tárgya, zárójelbe téve, kitakarva vagy egyenesen semmibe véve, hogy a másik érző-gondolkodó, akarattal bíró, beszédképes, önálló emberi lény. A tárgyiasítás dehumanizál, mert testre redukál, és instrumentalizál, fölfüggesztve vagy semmibe véve a másik emberi mivoltát vagy méltóságát.
A feminista elméletek azonban nem csupán ezért bírálták a tárgyiasítást, hanem azért is, mert a férfiuralom és vele a nők elnyomásának, eszköze; a tárgyiasítás eszerint nem csupán a szexualitásról szól, hanem hatalomról is – mindenekelőtt és legfőképp a férfiuralomról: az előbbi az utóbbiból fakad, az tartja fenn, teremti-termeli újra.
Mármost ezek a bírálatok olyasmin alapulnak, állapítja meg Cahill, ami túl van a testen, túl van a húson: „bennem és benned az ember”. De ha az ember testi-szexuális, akkor, érvel Cahill, nem léphetünk túl ezen, kritikánkat és etikánkat nem alapozhatjuk a testiségen-szexualitáson túli emberire; ha pedig a testiség-szexualitás interszubjektív, akkor az, hogy a test szexuális vonzerőt gyakorol, vágyat kelt, szexuális tekintet, vágy tárgya lesz, az az emberi, testi-szexuális valóságból kitörölhetetlen.
Hatása sem szükségképp és mindig negatív. A terhes és a fogyatékos nők önérzetére például, mutat rá Cahill, épp az lehet negatív hatással, hogy szexuális tekintetnek és vágynak nem tárgyai; vagyis az, hogy az ember szexuális tekintet és vágy tárgya, pozitív hatással is lehet az önérzetre. Ha a tárgyiasítást eleve és egészében negatívnak látjuk, ahogyan azt a tárgyiasítás elméletei, akkor ezeket a tárgyiasítás szülte, önérzetnövelő tapasztalatokat vagy hamisként, vagy a belsővé lett férfiuralom lenyomataként, maradványaként ítéljük el, amiért is azoknak nincs helyük, csírájukban kiirtandók.
A tárgyiastás elméleteivel azonban Cahill szerint nem is ez a legfőbb probléma, vagyis nem az, hogy nem ismerik el a tárgyiasítás pozitív, önérzetgyarapító hatásait, hanem amiért nem tudják elismerni. Ez pedig az, hogy
a személy olyan (kantiánus) modelljén alapulnak, amely marginalizálja a testet-szexualitást, és privilegizálja a nem testi-szexuális attribútomokat,
mint amilyen például az autonómia. Az effajta elméletek ugyan jók arra, hogy megalapozottan és határozottan nemet mondjunk minden olyan testi-szexuális megnyilvánulásra, amelyek a másikat tárgyként kezelik, de nem alkalmasak sem arra, hogy megfelelő leírását és bírálatát adják annak, amit a tárgyiasítás neve alatt írnak le és bírálnak, sem pedig arra, hogy megfelelő szexuális etikát dolgozzanak ki. A tárgyiasítás elméletei tehát jó szolgálták és szolgálják a szexuális (alapú) erőszak elleni harcot, de eljárt felettük az idő: új elméletre van szükség, olyanra, amely a testi-szexuális létezésünk tényleges valóságában gyökerezik. Ilyen elmélet lenne a deriváció Cahill-féle elmélete, amely azon alapul, hogy az emberi szubjektumok mint testi-szexuális lények mindig is ki vannak téve más szubjektumok testi-szexuális megnyilvánulásainak. Ilyetén kitettségünk létadottság, azaz
akár tetszik, akár nem, akár akarjuk, akár nem, megtörténik velünk, nőkkel és férfiakkal egyaránt, hogy testünk mások szexuális tekintetének vagy vágyának tárgya lesz.
Innen nézve nem önmagában a tárgyiasítás, illetve a tárgyiasítás mint olyan a problematikus, hanem valami más. Éspedig az, szól a deriváció elméletének alaptétele, ha az én a másikat saját magára, szükségleteire, vágyaira redukálja, arra vezeti vissza, abból vezeti le, ha saját maga képére önti ki, erőszakot téve ily módon s ezzel egyének radikális különbözőségén. Vagyis míg a tárgyiasítás elméletei szerint az a problematikus, ha a másikat mint személy vagy alanyt dologgá vagy tárggyá tesszük, ilyenként kezeljük, bánunk vele, addig a deriváció elmélete szerint az, ha nem ismerjük el mint másikat, mint az éntől gyökeresen különbözőt, mint az énre redukálhatatlan másikat. Ennek megfelelően a férfiuralommal nem az a probléma, hogy tárgyiasítja a nőket, semmibe véve emberi mivoltukat, hanem az, hogy a nők a férfi vágyak és vágyképek, ön- és nőképek kivetülései, ilyenként megalkotottak, ezekre redukáltak, mert ez megfosztja a nőket a férfiakra is visszavezethetetlen és a férfiakból is levezethetetlen másságuktól.
Vegyünk egy végletes esetet, a nemi erőszakot! Nem mintha vége-célja vagy beteljesedése lenne annak, amit a tárgyiasítás vagy a deriváció fogalma jelöl, hanem mert megvilágítja, megfelelő-e a fogalom, megragadja-e azt, amit megragadni akarunk vele, és mennyire, milyen mélyen.
„Az empíria lényegébe […] annál mélyebben hatolunk be, minél pontosabban tudjuk valami végső dolog gyanánt felfogni. A végsőből származik a fogalom” (Benjamin, 205).*
A végletes felőli szemügyre vételnek, avagy a „módszertani extremizmus”-nak (Weber, 25) tehát megismerési értéke van, így annak is, hogy a nemi erőszak felől vesszük szemügyre a tárgyiasítás és a deriválás fogalmát, mert így tesztelni tudjuk feltáró- és megragadó erejüket.
Akár úgy értjük a tárgyiasítást, hogy a másikból dolgot-tárgyat [thing-object] csinál, akár úgy, hogy a másikat szex-tárggyá [sex-object], szexre való, szexért való dolggá [thing-for-sex] teszi, a tárgyiasító úgy tekinti, kezeli a másikat, mint tárgyat vagy dolgot, amivel azt tehet, amit akar, illetve bármit megtehet, amit csak akar, és ez teljesen megfelelőnek tűnik a nemi erőszak leírására és bírálatára egyaránt. De Cahill szerint nem az. Ha ugyanis, érvel Cahill, az áldozat nem több mint tárgy, puszta tárgy, akkor ignoráljuk azt, ami döntő a nemi erőszak értelmét illetően; ha az áldozat nem lenne több mint tárgy, ha puszta, élettelen, érzékelésre és érzésre képtelen dolog lenne, akkor nem tapasztalná a nemi erőszakot erőszakként. Guminőn gyakorolhatunk erőszakot, elképzelhetjük, játszhatjuk, hogy megerőszakoljuk, határ a csillagos ég, de guminőnk az erőszakot nem tapasztalja erőszakként, és nem lesz áldozat. Vagyis hogy a másik
áldozat legyen, ahhoz az kell, hogy ne legyen puszta tárgy vagy dolog, amivel megtörténik az erőszak, elszenvedi az erőszakot, hanem olyan alany, aki érzi, érzékeli, megéli, szenvedi az erőszakot, akin nem csupán lyukat, hanem sebet üt az erőszak.
És fordítva: hogy az elkövető erőszakelkövető legyen, s hogy például ezzel is kinyilvánítsa vagy nyilvánvalóvá tegye, ki az úr, ahhoz is az kell, hogy az áldozat több legyen, mint puszta dolog: sebezhető, a sebzést megélni-tapasztalni és a hatalmi-uralmi viszonyt megérteni-felfogni képes alany.
Rendben, de miért is ellenvetés ez a tárgyiasítás elméleteivel szemben és érv a deriváció elmélete mellett? Miért lenne jobb (megfelelőbb, mélyebb, feltáróbb) a deriváció, mint a tárgyiasítás? Állította-e a tárgyiasítás elméletei közül bármelyik is, hogy a tárgyiasítás egyelő a puszta dologgá/tárggyá tétellel? És ha igen, kell-e egyáltalán ezt állítaniuk? Nem kell. Elégséges annyit mondaniuk, hogy a tárgyiasító úgy bánik a másikkal, mintha dolog/tárgy lenne, ahol is a mintha egyszerre fejez ki lehetőséget és lehetetlenséget: bánthatok úgy a másikkal, mintha dolog/tárgy lenne, ámde egyszersmind sohasem bánhatok vele úgy, mintha puszta dolog/tárgy lenne – épp ebből a kettősségből fakad az erőszak intenzitása és horrorja. Vagyis az, hogy az áldozat nem lehet puszta objektum, mert ez az áldozatiság szükséges feltétele, még csak meg sem karcolja a tárgyiasítás elméleteit. Nem azért, mintha a tárgyiasítás bármelyik elmélete is azt állította volna, hogy a tárgyiasítás átlényegítés: puszta dolgot vagy tárgyat csinál az alanyból, hanem azért, mert nem kell ezeknek az elméletnek ezt állítaniuk ahhoz, hogy a nemi erőszak megfelelő (mély, feltáró) leírásával szolgáljanak. Hiába visszatérő ellenérv és érv tehát Cahillnél, hogy a tárgyiasítás elméletei szerint a tárgyiasítás puszta objektumot csinál a szubjektumból, az egyszerűen hatástalan velük szemben; még csak arra sem nem ad indokot, hogy más elmélet után nézzünk.
Van azonban egy másik, ugyancsak vissza-visszatérő ellenérv és érv Cahillnél, amellyel már kicsit más a helyzet. Kiindulópontja, hogy a tárgyiasítás – szexuálisan vonzónak, megragadónak, izgatóknak lenni, találni és találtatni – testi-szexuális létünk velejárója:
testi-szexuális létezőként egyszerre vagyunk szubjektumok és objektumok, akik csinálnak valamit valakivel, és akivel valaki csinál valamit, akik tárgyiasítanak másokat, és akiket mások tárgyiasítanak.
Ez nem jelenti azt, hogy a tárgyiasítás, annak minden formája-módja oké; ezt Cahill nem is állítja, csak azt, hogy a tárgyiasítás elméletei alapján nem tudunk különbséget tenni a morálisan oké és a morálisan nem oké tárgyiasítás között, nem tudunk kielégítő választ adni arra, hogy miben különbözik a feszes női nadrágon ottragadó férfi tekintet és a vérrel teli férfi nemi szerv a szétfeszített combok között. Ez is tárgyiasítás, az is, ez is erőszak, az is, sőt a tárgyiasítás elméletének némelyike szerint az előbbi előrevetíti, valószínűsíti, viszonyulásunkat az utóbbihoz. Ám ha testi-szexuális szubjektumként nem tudunk nem tárgyiasítva, más testi-szexuális szubjektumok tekintetének és vágyának tárgya lenni, akkor a tárgyiasítás elméletei nemcsak különbséget nem tudnak tenni tárgyiasítás és tárgyiasítás között (a tárgyiasítás olyan, mint a sötét éjszaka, melyben minden tehén fekete), de nem tudják megragadni testi-szexuális létezésünket sem, azt minimum gyanúval illetik, kezelik. és a tárgyiasítástól mentes szexualitás vágyálmát kergetik, sürgetik vagy követelik.
Ez jó ellenérvnek tűnik, s jó érvnek arra, hogy elhagyni akarjuk a tárgyiasítás elméleteit, és más elmélet után nézzünk, de nem elég arra, hogy a deriváció elméletét válasszuk. Ehhez látnunk, tudnunk kellene, mire képes ez az elmélet, többre képes-e, mint a tárgyiasítás elméleteinek legerősebbike. Térjünk vissza a módszertani extremizmushoz, vagyis nézzük, mire megy a deriváció és tárgyiasítás fogalma a nemi erőszakkal! A nemi erőszak aszimmetrikus szexuális viszony, amelyet Cahill szerint így írhatunk le: X (az elkövető) szexelt Y-nal (az áldozattal), de Y (az áldozat) nem szexelt X-szel (az elkövetővel). Ennek értelmezésére, magyarázatára a deriváció elmélete a deriválás, a tárgyiasítás elmélete a tárgyiasítás fogalmát használja. Az előbbi imígyen: az elkövető deriválja az áldozatot, amiért is a szexuális aktus egyirányú interakció; ámde ugyanígy értelmezhetnék, magyarázhatnák a tárgyiasítás elméletei is, csak a „derivál” ige helyett az „objektivál” igét használnák. Adódik a kérdés: mi többet mond a „derivál” az „objektivál”-hoz képest? Miért jobb? Pontosabb leírást ad? Feltáróbb? Lehetnek kétségeink.
Azt illetően viszont nemigen, hogy az Overcoming Objectification a testiség és szexualitás azon aszketikus etikák (el)nyomása alóli felszabadítását célozza, melyek a tárgyiasítás elméleteiből fakad. Ha ugyanis a tárgyiasítás an bloc erőszak, akkor egy utcán sétáló nő testén pár pillanatig elidőző tekintet éppúgy erőszakot követ el, mint a fenekét megtapizó kéz; egyik sem oké, mindegyik erőszak, amiért is etikánk aszketikus etika lesz; nem kategorikus, mert a fenéken elidőzés vagy a fenék tapizása oké, ha az valódi beleegyezésen (ez nem egyenlő a tiltakozás vagy a nem hiányával) alapul. Ám az ilyen, beleegyezésalapú különbségtételekkel nemcsak az a gond, hogy a valódi beleegyezés (igent mondás) nem feltétlenül valódi: egyenlőtlen (alávetett) helyzetben lévő valószínűleg igent fog mondani akarata ellenére is, hanem az is, hogy a vonzódás, a vágy kifejeződése azelőtt megtörténik, mielőtt a másik igent mondhatna. Így aztán szexuális etikánknak az aszketikusoknál is aszketikusabbnak kell lennie: arra kell irányulnia, hogy
a tudat ne váljék a vágy cinkosává, még azelőtt megálljt parancsoljon a vágy kifejeződésének, mielőtt az a tudat néma jóváhagyásával vagy passzív egyetértésével (Sartre / Sartre, 462–463; Tengelyi, 232–233) megtörténne.
De mi van, ha a szubjektumok testtel bíró és szexuális szubjektumok, ha testi-szexuális szubjektumok nem önmagukba záródók, ha testiségük-szexualitásuk nem magukba zárja a szubjektumokat, hanem megnyitja egymás felé, ha az interkorporealitás és interszexualitás meghatározó a szubjektivitást illetően? Mi van, ha testiségünk-szexualitásunk együtt jár a tárgyiasítással, ha nincs testi-szexuális viszony tárgyiasítás nélkül? Mi következményekkel jár ez a tárgyiasítás feminista elméleteire és a belőlük kinövő, aszketikus szexuális etikákra nézvést? Minimum azzal, üzeni Cahill, hogy búcsút kell inteni az ilyen etikáknak és egyben azoknak az elméleteknek, amelyek az ilyen etikák melegágyai. Mert ezek
nemcsak nem ismerik el testiségünket és szexualitásunkat a maga ténylegességében, hanem meg is kísérlik annak göcsörtös fáját egyenesre faragni (vö. Kant, 66).
* (Az eredetiben nem végső [endlich], hanem végletes [extrem] szerepel: „Das Empirische […] wird um so tiefer durchdrungen, je genauer es als ein Extremes eingesehen werden kann. Vom Extremen geht der Begriff aus.”)
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Verkerk, Willow: Eldologiasodás, szexuális tárgyiasítás és feminista aktivizmus. Helikon 2023/2, 259–272.
Gendererőszak + ajánló.
Nussbaum, Martha: Objectification. Philosophy & Public Affairs 1995/4, 249–291. (Online könyvtárunkból, a JSTOR adatbázisból letölthető)
Langton, Rae: Projection and Objectification (Uő: Sexual Solipsism: Philosophical Essays on Pornography and Objectification, 11. fejezet)
