Mindig ott van. Ha akarjuk, ha nem. Többnyire észrevétlen. Olykor meg bezavar, bekavar. A harmadik, avagy a média, mi átviszi a szerelmet is a túlsó partra. Meg a gyűlöletet is. Róla szól Sybille Krämer Medium, Messenger, Transmission című könyve, mely nyomtatott és elektronikus formában is elérhető nálunk.
Megszólít, mielőtt elfordulnál, megállít, mielőtt másfelé indulnál, megragad, mielőtt továbbmennél, nincs vége köztetek, mielőtt valami elkezdődne – ilyen egy jól megírt médiafilozófiai munka bevezetője is. Máskülönben annyira hiábavaló, mint a pár megállónyi szemkontaktus, vagy annyira értelmetlen, mint a zoknigyártók ténykedése lenne, ha csak a zoknigyártók számára gyártanának zoknit (az utóbbihoz lásd: Marquard, 12).
Ám ha nem csak filozófusoknak írunk médiafilozófiát, abból nem következik, hogy mondanivalónk mindenkit érint. Aki médiafilozófiát művelve így véli, az nem mentes az önfelmagasztalástól, miként lennének a zoknigyártók, ha úgy vélnék, nincs ember, kinek nem kell zokni, zokniban lenni emberi állapot, amiért is a zoknigyártás emberi ügy. De leginkább egyfajta önreflexió híján van az effajta filozófus: nem ébredt föl skolasztikus szendergéséből és partikuláris álmából (Bourdieu / Bourdieu, 187).
Ilyennek tűnik Krämer is. Hiszen pár filoszon kívül kit érintenek meg azok a kérdések, melyekkel a Medium, Messenger, Transmission prológusa indít? Mi történne, ha nem kapnánk válaszokat rájuk? Mi lenne, ha nem tudnánk úgy konceptualizálni a médiát, hogy az lehetővé tegye a hagyományos filozófiai kérdések úrjafogalmazását, netán a filozófia új koncepciójának megalkotását? Mi lenne, ha nem lenne olyan médiafogalmunk, amely képes megragadni mind a régi, mind az új médiumokat, egyben önmagunkhoz és világhoz való viszonyunkat? Nem kétséges, az új média megváltoztatta viszonyunkat önmagunkhoz és a világhoz, ahogyan egykoron az írás vagy a könyvnyomtatás, de a média krämeri konceptualizálása? A kérdés is nevetségesnek tűnik, az meg, ami Krämer szerint a média rekonceptualizálásának kulcsa, és provokatív: a hírvivő figurájának rehabilitálása, ugyan miért ingerelne, zökkentene ki bárkit is? Azért, mert ősrégi, azon idők teremtménye ez a figura, amikor a technika még nem tette lehetővé az egymástól távol, illetve messze lévők közötti kommunikációt? Na ne már, maga a gesztus sem provokatív. Ha a médiaelméletesek azért intettek búcsút a hírnök figurájának, mert úgy vélték – jó okkal –, hogy a modern média világában anakronisztikus és inadekvát, akkor hogyan lehetne rehabilitálásával akárcsak őket is provokálni? Az elnéző mosoly a maximum, amit tőlük kaphat, a többiek meg valószínűleg egyszerűen csak dobják a könyvet: nem fogják megtudni, mivel is tud, mert tud, minket provokálni Krämer, és miért érdemes hagyni, hogy ezt tegye velünk.
Pedig benne van, benne van, hogy kapcsolatunk több legyen Krämerrel, mint a pár percnyi szemkontaktus a metrón, csak ütemet téveszt, kicsit későn jön elő a válasszal arra, hogy milyen minket, önmagunkhoz és világhoz való viszonyunkat érintő következményei vannak annak, ha a hírnök figuráját és vele a média általa megtestesített modelljét rehabilitáljuk. Nem szólít meg, mielőtt elfordulnál, nem állít meg, mielőtt másfelé indulnál, nem ragad meg, mielőtt továbbmennél, vége, mielőtt valami elkezdődhetne köztetek – többnyire. Mert vannak, akiknek valamiért kezükben marad a könyv.
Dupla provokáció a jutalmuk. Az egyik a kommunikáció dialogikus fölfogását, a másik a társadalom interszubjektív-kommunikatív felfogását érinti, és egy mondatban így fogalmazható meg:
a kommunikáció nem Én-Te viszony, s nem dialogikus formájában társadalomképző és -formáló, ezért azok a társadalomelméletek, amelyek az Én és Te interszubjektív-kommunikatív, interaktív-dialogikus viszonyára alapoznak, tévúton járnak.
Vakok, nem látják, vagy ha látják, akkor másodlagosnak vagy mellékesnek tartják azt, ami általában észrevétlenül van jelen, ám nélküle nincs Én-Te viszony, nincs párbeszéd sem. Ez a harmadik, amely még a legszemélyesebb, legbensőségesebb, legtitkosabb viszonyainkban is ott van. Nem megfigyelőként, szemlélőként: nem kívülről vagy felülről tekint az Én-Te viszonyra, hanem benne van ebben a viszonyban is; és nem megzavarja vagy szétrombolja, hanem lehetővé teszi, nem távollévőként, hanem vissza-, háttérbe húzódó jelenlévőként. Nélküle nincs tehát Én-Te viszony sem, akkor is ott van, amikor senki sincs ott rajtunk kívül – különben nem hallanád a füledbe suttogott titkokat.
Ez a harmadik a média. Krämer egyik legfőbb állítása, hogy
a média, ami átviszi a szerelmet is, vagyis a média mint mediátor és mint transzmitter, melynek prototípusa a hírvivő, a kommunikáció és egyben a társadalom létfeltétele.
Ha ez áll, akkor a kommunikáció dialogikus felfogása nem tartható: nem írható le diadikus és reciprok viszonyként vagy eseményként, következésképp olyan viszonyként vagy eseményként sem, amely a szót értésre vagy egyetértésre irányul. A hírvivő – a média – ugyanis triádot csinál a diádból, az átvitel pedig egyoldalú és egyirányú aktus, nem szükséges feltétele a kölcsönösség, a párbeszédnek, a szót értésnek és az egyetértésnek ellenben igen. Természetesen a hírvivő nem zárja ki a párbeszédet, de az átvitellel a kommunikáció akkor is megtörténik, ha nincs visszakommunikálás, csak odakommunikálás, ha nincs ide-oda kommunikálás, ha nincs felelet, csak megszólítás, ha nincs válasz, csak kérdés.
Krämer másik legfőbb állítása, hogy
a kommunikáció elemi formája nem a dialógus, elemi eseménye nem a kérdés-válasz, hanem az átvitel, ami nélkül nem lenne kérdés-válasz, nem lenne párbeszéd sem.
Könyvében Krämer a kommunikáció két modelljét különbözteti meg egymástól. Az egyiket a megértés, a másikat az átvitel modelljének nevezi. Mindkét modellben a kommunikáció távolságot előtételez a résztvevők között, és csinál valamit vele; ha nem csinálna, akkor a kommunikáció önmagába fulladna, nem jutna el senkihez, nem érne el, nem szólítana meg, nem találna el senkit.
Az átvitel modellje szerint a kommunikáció egymástól térben és/vagy időben elválasztott fizikai emberi vagy nem emberi entitások között létesít kapcsolatot, a megértés modellje szerint egymástól egyediségük/másságuk révén különböző egyének/világok között. Az előbbi modellben a média legyőzi a távolságot, anélkül, hogy felszámolná, az utóbbiban legyőzi és felszámolja – állítja Krämer. Ez azonban a megértés nem mindegyik modelljére igaz, ezért a különbség a két modell között inkább ez: amit a kommunikáció csinál, létrehoz a távollévők között, az az átvitel modelljében kapcsolat az elválasztottságban, a megértés modelljében közösség a másságban.
Nem kétséges Krämer szerint sem, hogy az átvitel modellje szegényesebb vagy ritkább leírását tudja adni annak, ami akkor történik, amikor Én és Te kommunikál egymással. Csakhogy a kommunikáció (egy ideje) többnyire nem testközeli, és a társadalom (egy ideje) többnyire nem a közösség formáját ölti. Ezért ha a kommunikáció társadalomképző és -formáló, akkor (egy ideje) többnyire nem a dialogikus kommunikáció mintáját követi, s jó okunk van a megértés modelljét kispadra küldeni.
Csereként Krämer a hírvivő nyugdíjazott figurája által megtestesített modellt javasolja. Csakhogy ez a modell nem látszik összeegyeztethetőnek a média társadalomképző és -formáló erejével, képességével. A hírvivő ugyanis másoknak rendeli alá magát, nekik engedelmeskedik, szolgál, azoknak, akiknek az üzenetét viszi, közvetíti, terjeszti, szétszórja. Saját száját, hangját, testét adja ehhez, de az üzenet nem a sajátja, nem az ő szerzeménye, nem vehet el belőle semmit, nem adhat hozzá semmit, és nem engedheti meg ezt senki és semmi másnak sem, úgy kell átadnia az üzenetet, ahogyan kapta.
A média viszont nem úgy viszi, továbbítja az üzenetet, ahogy a rábízott szavakat a hírvivő vagy a megírt és borítékba zárt leveleket a posta, hanem átalakítja, átformálja, előállítja azt.
Nem csak az új elektronikus és digitális média csinálja ezt. A hírvivő rehabilitálása és vele az átvitel modellje ezért csak akkor lehet versenyképes, ha magába tudja építeni a médiák effajta aktivitását, kreativitását: hogy nem csupán közvetítik, átviszik, hanem át is formálják, át is alakítják, elő is állítják azt, amit közvetítenek, átvisznek.
Hasonlóképp, mint a térképek, amelyek olyan nézőpontból és úgy láttatják a Földet, amilyenből és ahogy mi, itt a Földön nem látjuk: Föld feletti nézőpontból láttatnak, és gömbfelületet síkfelületre képeznek le. Az utóbbi nem lehetséges torzítás nélkül, vagyis nem rajtunk múlik, hogy vetítő eljárásaink és a velük előállított térképeink torzítanak-e: szükségképpen fognak. Az viszont nagyon is rajtunk múlik, hogy mit és miként torzítanak. Ennélfogva térképeink mindig is egy bizonyos nézőpontot tükröznek, és nem csupán tájékozódási eszközként szolgálnak, hanem alakítják, formálják, elő is állítják azt, ahogyan látjuk a világot, és elhelyezzük magunkat benne. Térképeink tehát nem egyszerűen utólagos képei (tükörképei), hanem előképei (képzői) annak, aminek a térképei, de nem teremtői, mert aminek a térképei, az mindig is rajtuk kívül és őket megelőzően létezik: tárgyukat se nem visszatükrözik vagy passzívan leképezik, se nem teremtik, hanem előállítják.
A térképek, ezért is szentel ezeknek az artefaktumoknak külön fejezetet könyvében Krämer, a média aktivitását, kreativitását példázzák. Eszerint a média nem eredete, forrása annak, amit csinál, nem létrehozó, teremtő alanya, szerzője annak, amit átvisz, továbbít, terjeszt, szétszór: mindig is van valami a médián kívül és azt megelőzően; ugyanakkor a médiáknak megvan a maguk működési logikájuk és technológiájuk, amellyel alakítják, formálják, előállítják azt, amit átvisznek, továbbítanak, terjesztenek, szétszórnak, és egyben a társadalmat is.
A hírvivő figurájának és vele az átvitel modelljének rehabilitálásával Krämer végül is a következőt állítja: (1) A kommunikáció a médiára mint harmadikra, mint átvivőre, közvetítőre utalt; a média mint mediátor és transzmiter a kommunikáció létfeltétele. (2) A kommunikáció elemi eseménye nem a kérdés-válasz, hanem az átvitel. (3) Ha a kommunikáció társadalomképző és -formáló, akkor mindenekelőtt átvitelként, nem pedig párbeszédként az. (4) Az átvitelnek nem feltétele a szót értés vagy a megértés, következésképp ha a kommunikáció elemi eseménye az átvitel, és ha a kommunikáció társadalomképző és -formáló, akkor a szót értésen vagy megértésen alapuló közösség nem a társadalom elemi formája. (5) Minden olyan társadalomelmélet, amelyik az Én-Te viszonyra mint dialogikus-kommunikatív viszonyra alapoz, tévúton jár.
Éspedig azért, egyrészt, mert nem tud megfelelően számot adni a média, kivált az új média társadalomképző és -formáló, önmagunkhoz és világhoz való viszonyunkra gyakorolt hatásáról, azt legfeljebb, igen leegyszerűsítő módon, valamiféle veszteségként, kiüresedésként, torzulásként, elidegenedésként képes csak leírni – mi más lenne például a szerelmes levél, horribile dictu a szerelmes e-mail a fülbe suttogott szerelmi vallomáshoz, az írott szöveg, horribile dictu a chatbotokkal való beszélgetés a szóbelihez képest? Másrészt azért, mert a médiát nem a kommunikáció és egyben a társadalom létfeltételeként, hanem legfeljebb, igen leegyszerűsítő módon, valami másodlagosként ragadja meg – mi más lenne például a hang a mondotthoz, annak értelméhez, jelentéséhez vagy a megszólító, elháríthatatlan feleletigényt támasztó mondáshoz képest (utóbbihoz lásd Tengelyi / Tengelyi, 241–274)?
Márpedig, szól a Medium, Messenger, Transmission üzente,
média mint mediátor és mint transzmitter nélkül nincs társadalom, mert közvetítés és átvitel nélkül, szavak és dolgok közvetítése és átvitele, emberek és nememberek közötti közvetítése és átvitele nélkül nincs társadalom.
Nincsenek fülbe suttogás sem. A média az, mi átviszi a szerelmet is a túlsó partra. Meg a gyűlöletet is. Azt is, ami összehoz, azt is, ami szétválaszt, azt is, ami egyesít, azt is, ami bomlaszt, azt is, aminek ölelés, azt is, aminek ölés a vége. Az a feladata, hogy továbbítsa, átadja, szétszórja az üzenetet, tekintet nélkül a küldeményre, a küldőre és a címzettre, a szándékokra és következményekre. Ehhez nem csupán észrevétlennek, feltűnés nélkülinek kell lennie, hanem semlegesnek és közömbösnek is. Máskülönben gátol, hátráltat, akadályoz, eltérít, bezavar, torzít. Vagyis
a média mint mediátor és transzmitter akkor látja el tökéletesen feladatát, ha szociopata,
azaz ha túl van jón s rosszon, és nincs lelkiismerete.
[Képek forrása: pixabay.com]
További ajánlott olvasmányok:
Krämer, Sybille: A hang negatív szemiológiája. replika 77 (2011/4), 45–58.
Krämer, Sybille: Medien, Boten, Spuren. Wenig mehr als ein Literaturbericht. In Münker, Stefan – Roesler, Alexander (hg.): Was ist ein Medium. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2008, 65–90.
Krämer, Sybille: Epistemologie der Medialität. Deutsche Zeitschrift für Philosophie 67/5 (2018), 833–850.
