Húsevés, tengeri hajózás, rácsozat, ajtó… Hogyan folytatná? Fogas kérdés. De inkább bébikönnyű, hiszen nincs bennük semmi közös, folytatásként bármi megteszi. Tévedés, bébisúlyos, de tévedés. Bernhard Siegert Cultural Techniques: Grids, Filters, Doors, and Other Articulations of the Real című könyvét ajánljuk, és Franz Kafkával kezdünk.
Vajon zárva van-e a nyitott ajtó? Zárva van-e a törvény kapuja, mely nyitva áll, mint mindig, de előtte egy őr áll (Kafka / Kafka, 237–239; Siegert, 194)? Az őr lenne a zár? Aligha. Mert ez az őr útját sem állja a törvény kapujához jövő, azon belépni szándékozó embernek. Annyira nem, hogy eláll az útjából, mondván: most nem léphetsz be, ám ha annyira csábít a dolog, próbáld meg tiltásom ellenére, de ne feledd, hatalmas vagyok, és én csak a legkisebb vagyok; utánam, teremről teremre egyre hatalmasabb őrök jönnek, és én magam már a harmadik látványát sem tudom elviselni. Az ember erre félreáll, leül arra a zsámolyra, amit az őr mutatott neki, és vár – napokon, éveken, évtizedeken át, hogy aztán végelgyengülésben haljon meg ott, a törvény kapujában.
Mire vár? Miért vár? Miért nem tesz kísérletet a belépésre – legalább egyet? Miért nem indul el – legalább egyszer? Az elbeszélés szerint nem várt nehézségekbe ütközött. Mégis miféle nehézségekbe? Az őr szavai tántorítják el, megtámogatva kissé zord kinézetével? Elsőre igen, de miután az őr bundájának szőrmegallérjában tanyázó bolhákat is ismeri már, aligha félelmetes ez a külső; az őr szavai sem elrettentők annyira, hogy életében egyszer se próbáljon meg belépni, tesztelve az őr meg az állítólagos őrök állítólagos hatalmasságát. Akkor mégis mi az, ami oly nehéz, oly hatalmas, oly rettentő, hogy mindhalálig képes megbénítani az embert? Az, hogy
a törvényt meg kellene sértenie, át kellene hágnia ahhoz, hogy megismerje, színről színre lássa.
Hogy melyik törvényt, az mindegy, a lényeg, hogy mindegyik – isteni és emberi egyaránt – egy bentet és egy kintet választ el egymástól; nem csupán egy teret egy másiktól, és nem is egyszerűen elválasztja ezeket, hanem inkább sajátos viszonyba helyezi, olyanba, amely által a kint ténylegesen kintté, a bent ténylegesen bentté válik (Siegert, 193–194). Egy törvény – isteni és emberi egyaránt – ezzel az elválasztással lép életbe, és ezen elválasztás fenntartásával marad életben. Ezért aki ezt a választóvonalat tiszteli, az a törvényt tiszteli, aki ezt a határt megtartja, az a törvényt tartja meg.
Ha az ember megkísérelne belépni a törvény kapuján, azzal törvényt sértene; de hogy még csak egy lépést sem tesz, jóllehet a kapu nyitva áll, azzal tiszteli és megtartja a törvényt, melyet valójában nem ismer, mert az csak akkor tárulna fel számára, ha megsértené, áthágná.
Az embert egyfajta bénító, a törvény megmutatkozását és megismerését lehetetlenné tevő törvénytisztelet tartja fogva: nem lép, hanem engedélyre vár, csak akkor és csak oly mértékig sértene törvényt, ha és amilyen mértékig azt a törvény megengedné. Minthogy azonban a törvény néma marad, az ember egyre jobban az engedély kieszközlésére, a kéznél lévő őrre fixálódik, olyannyira, hogy a végén, miután mindenét odaadta már neki, a bundájában lakó bolháknak könyörög. Hiába. Persze a törvény kivételesen – például kegyelemből vagy könyörületből – fölfüggeszthetné magát, szabad utat adhatna, de
hogyan is lehetne megismerni a törvényt megsértése nélkül? Hogyan is tárulna fel anélkül, hogy áthágásával az ember erre ne kényszerítené? És ki más tehetné meg ezt, mint az ember?
Ezért nincs kivétel, nincs engedély, ezért marad a törvény néma, és ezért a kapun, mely előtt az ember áll, senki más, csak ő léphetett volna be: „Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.” (Kafka, 239)
Kultúrtechnikák kapujában
De istenem, miért beszelünk erről? Mi köze Franz Kafka elbeszélésének bármihez, ami társadalmi? Nem kevés. Mert először is, minden kultúra különbségtételek bevezetésével jön létre és marad fenn (Siegert, 14), ami egyben azokat a technikákat is feltételezi, amelyek által ezek a különbségtételek megtörténnek. Ilyen alapvető technikák, avagy ahogy a német médiatudományokban és az általa megtermékenyített kultúratudományokban egy ideje nevezik: kultúrtechnikák például a kapuk meg az ajtók, melyek egy bentet és kintet különböztetnek meg, választanak, egyszersmind kapcsolnak össze, egy olyan rendszert működtetve, amely nyitás és zárás műveleteiből épül fel (Siegert, 14, 194).
Másodszor, a kultúrtechnikák – ha nem is mindegyik, de az olyanok, mint az önműködő ajtók vagy az okosajtók – megkérdőjelezik az interpretatív kultúratudományok alapállását, a megértés/értelmezés egyetemesnek tételezett státuszát.
A fogalomnak a német média- és kultúratudományokban kezdettől fogva van egyfajta antihermeneutikai irányultsága, de ez egy ideje poszthermeneutikaivá szelídült: már nem kiűzni akarják vele a jelentést a kultúratudományokból, inkább olyasmire szeretnék ráirányítani a figyelmet, amely kicsúszik az interpretatív kultúratudományok markából (látóteréből nem!), ám amely nélkül nincs kultúra, de jelentés sem. A „jelentésellenesség”, hajt fejet a hermeneuta előtt a poszthermeneuta, „hatalmas baromság”, mert a jelentéselőállítást (megértést/értelmezést) nem tudjuk abbahagyni (Gumbrecht, 82). Amint csak meghallunk, megpillantunk, megérintünk, megfogunk valamit, az azon nyomban, egy csapásra mint valami: mint zene vagy mint fülsiketítő zaj, mint olvasható szöveg vagy mint értelmetlen krikszkraksz, mint billentyűzet vagy mint isten tudja, micsoda jelenik meg, van előttünk, áll a kezünkben.
A „kultúrtechnikák” poszthermeneutikai irányultsága „nem jelenti tehát azt, hogy [a kultúratudomány] az »értelmezés ellen« lépne fel” (Gumbrecht, 11). Azt azonban igen, hogy
kétségbe vonja a megértés/értelmezés egyetemesnek tételezett státuszát, megkérdőjelezi az interpretatív kultúratudományok alapállását, miszerint a kultúra egyenlő a jelentések (ember és/vagy nem ember szőtte) hálójával,
s egy olyan kultúrafelfogást propagál, amely szakít az emberek-dolgok közötti kapcsolatok egyoldalúan jelentésközpontú értelmezésével. Teszi ezt azzal, hogy feltárja azokat a feltételeket, „amelyek hozzájárulnak a jelentés előállításához anélkül, hogy maguk jelentések volnának” (Gumbrecht, 15, 18). A német média- és kultúratudományok sajátossága, hogy a szóban forgó feltételeket nem történetiségtől és esetlegességtől mentes valamiben, hanem konkrét, esetleges és történeti műveletekben: a kultúrtechnikákban találják meg, transzcendentális-filozófiai fejéről történeti-technikai talpára állítva ezzel a kutatást (Siegert, 3).
Persze az interpretatív kultúratudományok sem állítják, hogy a kultúra semmi más, csak jelentés; hogy az anyagok, dolgok semmi mások, csak jelentések. De azt igen, hogy ezek is jelentésesek, nem tudnak nem jelentésesek lenni, már mindig is és keresztül-kasul azok: „Az adott egy csapásra úgy jelenik meg, mint emez vagy amaz, vagyis mint jelentés” (Lévinas, 47). És ehhez még csak nyelvre sincs szükség: teljes értékű megértés megy végbe akkor is, amikor például rossz kalapácsunkat vagy billentyűzetünket egy másikra cseréljük anélkül, hogy akárcsak egy szót is vesztegetnénk rá (Heidegger, 188).
Ilyen alapállásból az interpretatív kultúratudományok könnyedén triumfálnak az anti- és poszthermeneutikai kritikákkal szemben, rámutatván, hogy a jelentések állítólag nemjelentéses feltételei valójában jelentésesek, nem tudnak nem azok lenni. A helyzet azonban bizonyos kultúrtechnikák megjelenésével és elterjedésével megváltozik, de először röviden arról, mik is azok a kultúrtechnikák.
Ki itt belépsz…
Maga a szó nem új keletű, a német nyelvben van két olyan jelentése, melyet a német média- és kultúratudomány előtalált, aztán befogadott, felhasznált, kiaknázott (erről lásd itt, 302–303). Az egyik a kultúra etimológiai eredetére megy vissza: a cultura a latin colere = megművel, megmunkál, ápol, gondoz igéből képzett főnév, a „kultúrtechnikák” pedig – 19. század végén megszilárduló jelentése szerint – olyan műveleteket jelöl, mint a talajjavítás, a vízszabályozás, a termőföldek öntözése, a mocsarak lecsapolása, állatok karámba zárása, háziasítása, menedékek felhúzása, lakóhelyek építése. A másik jelentése a 20. századi eredetű: részben a technikainak nevezett médiumok (pl. rádió, tévé, videomagnó, számítógép) használatához, kezeléséhez, működtetéséhez szükséges készségeket jelöli, részben olyan eleminek nevezett készségeket, mint az írás, olvasás vagy számolás.
A „kultúrtechnikák” e két előtalált jelentését magába szippantva és kiaknázva alkotta meg a német média- és kultúratudomány a „kultúrtechnikák” fogalmát, melyet Bernhard Siegert könyve nyomán a következőképp körvonalazhatunk:
- A kultúrtechnikák műveletek láncolatai. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a kultúrtechnikák nem létadottságok (ha azok lennének, akkor például mondhatnánk, hogy már mindig is csapoltuk a mocsarakat, az ember mocsárcsapoló, akár akarja, akár nem, akár tetszik, akár nem, csapolja a mocsarakat), hanem történetiek, esetlegesek, elsajátítottak, bevésettek-bevésődők. Másrészt azt, hogy a kultúrtechnikák elválaszthatatlanul összefonódnak anyagokkal, technikákkal, legyen szó akár számítógépezésről, akár olvasásról, írásról, számolásról vagy megértésről/értelmezésről.
- A kultúra kultúrtechnikák által konstituált: nincs kultúra – anyagokkal-technikákkal összefonódó – műveletek nélkül, de nincs ember sem. Ami az embert megkülönbözteti a nemembertől, vagy a kultúrát a természettől, az olyan műveletek produktumai, melyek megelőzik az ember és nemember, kultúra és természet episztemikus és konceptuális megkülönböztetéseit. Ezek a megkülönböztetések nem ontológiai faktumok, hanem ontikus, esetleges és történeti produktumok: a kultúrtechnikák produktumai, melyek egyben antropotechnikák, azaz az ember és nemember (ember és állat, ember és gép) megkülönböztetéseit csináló, emberkonstituáló műveletek is.
- A kultúra megkülönböztetésekkel, megkülönböztetések (kint-bent, ember-állat, nő-férfi, szent-profán, tiszta-tisztátalan stb.) bevezetésével kezdődik. Ezek a megkülönböztetések médiumok által mennek végbe, maradnak fönn. Ilyen médiumok például a kapuk és ajtók, melyek elválaszthatatlanul összefonódnak a kultúrtechnikákkal, amelyek meghatározzák, hogy mire képesek, mit csinálhatnak, tudnak csinálni ezek a médiumok.„A kultúrtechnikák a médiumok és a dolgok cselekvőképességét [ágencia] határozzák meg” (Vismann, 60). Ezért a különféle kultúrtechnikákkal működő-működtetett ajtók nem csupán ajtók az ajtók között, nem csupán praktikus-funkcionális szempontból jelent különbséget, hogy szépen, halkan, finoman, de határozottan kinyithatók és becsukhatók, mint a kilincses szobaajtók, vagy feltépendők és bevágandók, mint a kocsi- és hűtőajtók, vagy maguktól nyílnak és záródnak, mint az önműködő épületajtók. Ha a kultúrtechnikák határozzák meg, mit csinálhat, tehet egy ajtó: miképpen végzi el és tartja fenn a kint és bent kultúrakonstituáló megkülönböztetéseit, akkor az, hogy miként is nyílnak és záródnak, nem csupán technikai, nem is csupán praktikus-funkcionális, hanem társadalmi valóságot formáló-alakító és szervező különbség.
- A kultúrtechnikák képesek jelentéseket felvenni, hordozni, megjeleníteni, megtestesíteni, de nem egyszerűen jelentéshordozók vagy közvetítők, mert anyagba-térbe vésnek, abban csinálnak, hajtanak végre, tartanak fönn valamit. A kultúrtechnikák éppen ezért nem csupán a reális szimbolikussá, de nem is csupán a szimbolikus reálissá válásának médiumai, hanem a kultúrát létrehozó, alapító, őrző fizikai-testi erőszak ágensei is. A kultúrtechnikák tehát ugyan médiumok, de mást is csinálnak, mint a hordozás, közvetítés, és mást is, mint a tárolás, továbbítás, feldolgozás: bevésnek, behatolnak, felhasítanak, feldarabolnak, bekebeleznek, kiszorítanak, kizárnak, kiiktatnak. Ezért ha a kultúra elválaszthatatlan a kultúrtechnikáktól, akkor elválaszthatatlan a fizikai-testi erőszaktól is.
…hagyj fel a jelentéssel!
Kultúrtechnikák ide vagy oda, az interpretatív kultúratudományok alapállása, a megértés/értelmezés és egyben a jelentés egyetemesnek tételezett státusza rendíthetetlennek tűnik. Ahhoz például, hogy nyomtatott könyvet vagy e-könyvet olvassunk, papírra tollal vagy képernyőre billentyűzettel írjunk, értenünk kell magunkat és a dolgokat az írásra-olvasásra, ami annyit tesz: a kezünkben lévőt mint tollat, az előttünk állót mint könyvet vagy mint képernyőt, az előttünk fekvőt mint billentyűzetet értjük, azzal mint tollal, mint könyvvel, mint képernyővel, mint billentyűzettel bánunk, tudunk bánni (Heidegger, 172, 178–179; Gadamer, 294). Vagyis az olvasáshoz és íráshoz az kell, hogy ezt mint azt, emezt mint amazt értsük – kezünkkel is. Ezért
a kultúrtechnikákra nem áll: „másképp értünk, amikor egyáltalán megértünk” (Gadamer, 332), hanem inkább az ellenkezője: ugyanúgy értünk, amikor egyáltalán megértünk.
Érthetjük magunkat és a dolgokat másként is, persze, csak akkor abból nem lesz írás vagy olvasás, mert ez nem mint toll, hanem mint szúrófegyver, emez nem mint billentyűzet, hanem mint silány edényalátétet, az nem mint monitor, hanem mint vacak tükör, amaz meg nem mint szöveg, hanem mint értelmetlen krikszkraksz áll a kezünkben vagy előttünk.
Ám ez is csak az interpretatív kultúratudomány alapállását erősíti: nincs kultúrtechnika jelentés nélkül, a kultúrtechnikák is jelentésesek, nem lehetnek nem jelentésesek, nem tudnak nem azok lenni, mert nem tudunk velük másmilyen, mint megértő viszonyban lenni, hozzájuk másképp, mint megértő módon viszonyulni. A poszthermeneutikaivá szelídült antihermeneutika sem más valójában, mint sok hűhó semmiért.
A helyzet azonban megváltozik, ha a kultúrtechnikák nem feltételezik a megértő viszonyulást, vagy legalábbis amit ilyenként feltételeznek, az édeskevés önmagában ahhoz, hogy azok bizonyos valamik legyenek, ne mások, azt csinálják, amit csinálnak, ne mást. Vegyük például megint az ajtókat. Míg a szobaajtókhoz vagy a hűtőajtókhoz megértően kell viszonyulnunk, ezeket testünkkel-kezünkkel is mint ajtókat kell értenünk ahhoz, hogy ajtók legyenek, az önműködő ajtók megértést, ajtóként értést nem feltételező, attól független műveletek sorozatával határozzák meg az akciók és interakciók, a cselekvések és történések folyamatát. Vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy az ilyen ajtók szenzoraikkal nyitódásuk-záródásuk puszta ágenseivé degradálják az embereket (Siegert, 201–203), hanem arról, hogy ajtólétüknek nem feltétele a megértő viszonyulás: megértésfüggetlenül ajtók, megértésfüggetlenül nyitódnak és záródnak, engednek be vagy zárnak ki. Ha pedig még okosajtók is, akkor azzal sem érvelhetünk, hogy az ilyen ajtókba, azok technikájába-működésébe is bele van írva kitalálója, tervezője, megalkotója adta-szándékolta értelem, mert az ilyen okosajtók önfejlesztők.
Hogy a kultúrtechnikák megkérdőjelezik a megértés/értelmezés egyetemes státuszát, az interpretatív kultúratudományok alapállását, az tehát kultúrtechnikai változással függ össze, nem pedig a kultúrtechnikák mint olyanok szükségszerű következménye. Mindaddig, amíg lesz testi-érzéki tapasztalat (ilyesmi az önműködő és okosajtók ajtók esetben is van), mindaddig, amíg lesz szóbeliség és írásbeliség, addig a megértéssel/értelmezéssel nem lehet felhagyni, a jelentést nem lehet kiűzni a kultúratudományokból: a „jelentésellenesség” „hatalmas baromság”. De az olyasfajta kultúrtechnikák korában, mint amilyenek az önműködő vagy az okosajtók, az interpretatív kultúratudomány sem mondhatja tovább a magáét, mintha mi sem történt volna; könnyed triumfálása a poszthermeneutikai kritikákkal szemben a múlté: az ilyen, életvilágunkat átszövő kultúrtechnikák ténylegesen megkérdőjelezik a megértés/értelmezés egyetemes és vele az ember mint megértő/értelmező központi státuszát:
működésükkel úgy alakítják, formálják, szervezik a társadalmi valóságot, hogy ahhoz nincs szükség megértésre/értelmezésre, és nincs szükség az emberre mint megértőre/értelemzőre sem.
A megértés/értelmezés nem tűnik el, de az úgyszólván túl későn érkezik: az ajtók bezáródtak, mielőtt egyet pislantanánk, kinyíltak, mielőtt akárcsak rájuk pillantanánk.
A fölforgatás kapujában
Az önműködő és öntanuló kultúrtechnikák sajátossága tehát az, hogy társadalmi valóságot konstruálni és dekonstruálni jelentés-előállítás és jelentés-előállító nélkül, attól függetlenül, nem jelentésesként is tudnak. Felszólítani, bátorítani, ösztönözni vagy eltántorítani, elrettenteni, megengedni vagy megtiltani, határokat átlépni ugyancsak tudnak, a fönnálló, törvény vagy mesterséges intelligencia által létrehozott és fönntartott rendet fölforgatni azonban nem. Erre mind a mai napig csak az a létező képes, melynek még mindig ember a neve.
A fönnálló rend fölforgatásának kapuja, úgy tűnik, az embernek van fönntartva, senki más, csak ő léphet be rajta.
Ha „lefogadhatjuk, hogy az ember úgy eltűnik, akár a tengerparti fövenybe rajzolt arc” (Foucault, 432), akkor azt is lefogadhatjuk, hogy becsukódik a fönnálló rend fölforgatásának kapuja. Rendszerfrissítések lesznek, adott esetben kváziforradalmakkal végrehajtva, és ágensei közt azzal az entitással, aminek egykoron ember volt a neve.
[A képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Siegert, Bernhard: Ajtók.
Siegert, Bernhard: (Nincs) a helyén: a rácsozat, avagy a terek megvonalazásának kultúrtechnikái. Tiszatáj, 2017/2, 76–91. Vagy online.
Tiszatáj 2017/2. „A műveléstől a műveletig: kultúrtechnikák” c. blokk tanulmányai.
Latour, Bruno: A berlini kulcs. Uő: Hibrid gondolkodás, 7–19.
Gumbrecht, Hans Ulrich: A Farewell to Interpretation. Gumbrecht, Hans Ulrich – Pfeiffer, Ludwig K. (szerk.): Materialities of Communication, 389–402.
