Szemléletmód és megközelítés. Ez az, ami összeköti a Barna Emília és Tófalvy Tamás által szerkesztett, Made in Hungary: Studies in Popular Music című kötet legkülönfélébb hazai populáris zenei alkotókról, előadókról, közönségeikről, helyszíneiről és időszakairól szóló esettanulmányait.
Személetmód. Szociológiai, nem esztétikai. Ugyan mindkettő szerint a zene összeköt és elválaszt, ennek intenzitásfoka pedig igen szélsőséges lehet, de a szociológiai szemléletmód szerint ezek a választó- vagy törésvonalak nem a hangokba meg a kompozícióba vannak kódolva, és nem objektív minőségi vagy esztétikai kritériumok döntik el, melyik zene a jó zene, hanem mindkettő kulturális-társadalmi produktum. Akárcsak az „esztétikai” és a „szociológiai” hierarchikus megkülönböztetése, mely szerint a szociológia olyasmiket, mond, amik a művek esztétikája szempontjából teljességgel irrelevánsak, amiért is jobb lenne, ha csöndben maradna, csak a maga dolgával törődne.
A szociológia tehát megzavarja az esztétikai bensőségességet és önhittséget, olyasmibe dumál bele, amibe az esztétika és szociológia közti hierarchikus megkülönböztetés szerint nem kellene és lehetne.
Mégis megteszi, ahogyan a Made in Hungary szerzői is, vagy Pierre Bourdieu, akinél a művészetszociológia a szemtelen, kihívó és állandó határsértéssel egyenlő.
Megközelítés. A színtér fogalma viszi itt a prímet, amely a populáris zene kutatásában mára kulcsfogalommá vált. Ennek két, egymással összefüggő oka van.
Az egyik az, hogy a színtér fogalma alkalmasabbnak bizonyul a zenei közösségek leírására és értelemzésére, mint a nagy karriert befutó és még ma is használatos szubkultúra fogalma. Vagyis a populáris zene kutatóinak nem azért vannak kifogásaik a szubkultúra fogalmát illetően, mert az nem alkalmas azon társadalmi-kulturális képződmények leírására, amelyekre a chicagói iskola vagy a birminghami CCCS (Centre for Contemporary Cultural Studies) kutatói kitalálták és használták, hanem azért, mert a zenei közösségek leírására már vagy ma már nem alkalmas:
a zenei közösségek másképp formálódnak-szerveződnek, mint ahogy a szubkultúra fogalmával megragadható közösségek.
A másik ok az, hogy a kutatás fókusza a jelentésteremtés folyamataira-gyakorlataira helyeződött át. Hogy a „szavak és dolgok” jelentésesek, abban természetesen nincs semmi új a filozófia hermeneutikai fordulata után, de abban már igen, ha a populáris zene kutatója azt mondja: a jelentéses valóságok és jelentésteremtő gyakorlatok meg ezek viszonyai nem visszatükrözik, kifejezik vagy elleplezik, hanem teremtik és újrateremtik a társadalmi viszonyokat. Egy kutató feladata éppen ezért nem az, hogy a jelentések mögé pillantson, színről színre lásson és láttasson, felfedje vagy leleplezze a jelentések és jelentésadások mögöttes „titkát”, nem is az, hogy értelmezze önmagában vagy más művek és értelmezések kontextusában a műveket, hanem az, hogy
feltárja, ahogyan a közösségek „szavai és dolgai”, mindenekelőtt a közösségeken belüli és közösségek közötti viszonyok a jelentésadó és jelentésfejtő műveletekben és műveletek által képződnek, formálódnak.
Hogy kik az alanyai ezeknek a műveleteknek, az nyitott kérdés, de annyi bizonyos, hogy a közösségeknek nemcsak a „látható”, „kirakatban lévő”, hanem a „láthatatlan” tagjai, előadók, rajongók, szervezők, kiadók, kritikusok, koncertezők, fesztiválozók, bulizók, otthoni zenehallgatók, hifizők és lofizők egyaránt is részt vesznek ebben.
A színtér fogalmában testet öltött megközelítés szerint tehát a zenei közösségek egyrészt szavaikkal, dolgaikkal és határaikkal együtt nem készek és rögzítettek, hanem képződők, formálódók; nem monolit és homogén képződmények, tömbök, hanem kapcsolatok-kapcsolódások és viszonyok hálózatai. Másrészt a színtérről csak többes számban beszélhetünk – nem egyszerűen azért, mert több színtér van, hanem mert nincs olyan egységes-egyetlen logika, amellyel ezek működése, szerveződése és formálódása leírható lenne. Az egyes színtereknek megvan a maga sajátos és változó logikája, és a kutató feladata az, hogy ezt esettanulmányokban feltárja.
Kötetünk szociológiai szemléletű és a színtér fogalmában testet öltött megközelítésű, tárgyukat – a zenei színtereket – tekintve szerteágazó esettanulmányait a szerkesztők három, címmel és egy-két oldalas, Tófalvy Tamás által írt bevezetővel ellátott tematikus blokkba rendezték el. Ezeknek a címeknek („Színterek, kultúrák és identitások”, „Történelem, politika és emlékezés”, „Előadók, recepciók és közönségek”) és bevezetőknek megvan a sajátos funkciójuk.
A kötet ugyanis a „Routledge Global Popular Music” sorozatának egy darabja, angol nyelven írt esettanulmányokkal. Ezzel a magyar kutató egyfelől globális kutatói színtéren prezentálhatták, hogy van, volt és milyen a magyar populáriszene-kutatás; a kötet bevezetője, melyet Barna Emília írt, történeti áttekintést ad a magyarországi populáriszene-kutatásról, annak hagyományairól, valamint az intézményesülés, diszciplinarizálódás és nemzetköziesedés irányába tett lépéseiről.
Másfelől viszont a kötet esettanulmányai a magyar populáriszene-kutatást a magyar populáris zene kutatásával, magyar populáris zenei színterek elemzésével prezentálják – a kutatások is és azok tárgyai is Made in Hungary tehát. Ám ezek a „tárgyak” a megcélzott olvasóközönség számára többé-kevésbé ismeretlenek, a nagyvilágon e kívül nincs sok hely, ahol ismertségi viszonyban lennének a magyar populáris zene lokális színtereivel és kontextusaival. Az ezekről szóló esettanulmányokat ezért úgy kellett megírni és prezentálni, hogy azok „láthatóvá” és „hallhatóvá” válhassanak a populáriszene-kutatás globális színterein. A blokkok címeinek és az eléjük írt bevezetőknek funkciója pontosan ez: hogy a Made in Hungary ne csak a magyar populáris zenekultúrával ismertségben lévők vagy az az iránt érdeklődők figyelmét keltse föl, a blokkcímek és blokkbevezetők a populáriszene-kutatás bevett nyugati-angolszász topikjaival globális keretet adnak a lokálisnak, globális kontextusba helyezik a lokálist.
Hogy mennyire sikerült ezt ezzel elérni, azt a róla írt recenziók, de még inkább a rá való hivatkozások feltárása és elemzése adhatna választ. Mindenesetre a könyv illeszkedik abba a mintázatba – és ezzel a szerkesztők maradéktalanul tisztában is vannak –, hogy
az elméleti újítás a nyugati szerzők privilégiuma, a kelet-európaiak leginkább az ezeket alkalmazó kutatásokkal, esettanulmányokkal tudnak a nyugati színtereken szóhoz jutni, érvényesülni.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Ignácz Ádám (szerk.): A magyar populáris zene története(i). Források, módszerek, perspektívák. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Ignácz Ádám: Milliók zenéje. Populáris zene és zenetudomány az államszocialista Magyarországon. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Ignácz Ádám (szerk.): Műfajok, stílusok, szubkultúrák. Tanulmányok a magyar populáris zenéről. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
