A térképészet és a térkép nem az, amit a térképészek annak mondanak, nem csupán azt csinálja, amit a térképészek szerint csinál. Mert mindkettő politikai aktus is. Ez a kritikai kartográfia alapállása. Jeremy W. Crampton Mapping: A Critical Introduction to Cartography and GIS című kötetét ajánljuk. Egy 2010-ben megjelent bevezetőt 2022-ben.
A kritika kérdésessé teszi a dolgokat. Kérdésessé tenni azonban többféleképpen lehet. Lehet úgy, ahogy a tudomány művelői, például a térképészek vagy térinformatikusok szokták tenni, amikor szemügyre veszik egymás elképzeléseit, kutatásait, eredményeit, munkáit, keresve bennük a „hibákat”. És lehet úgy, ahogy a kritikai kartográfia teszi.
Ennek a kartográfiának két alapállítása van. Az egyik, hogy a térképek nem egyszerűen leképezik, ábrázolják, vizuálisan reprezentálják a valóságot, hanem konstruálják azt; nem csupán informálnak a valóságról, hanem formálják is a valóságot, többek között azt, hogy miként gondolkodunk a térről, miként észleljük, tapasztaljuk a teret, mit csinálunk a terekben és a terekkel. A másik, hogy a térképek nem semleges (apolitikus) médiumok, hanem politikai-hatalmi aktusok. Nem csupán azért, mert a terjeszkedést, hódítást, gyarmatosítást, kizsákmányolást, állam- és közigazgatást, biztonságpolitikát, nemzet-, illetve nemzettállam-építést szolgálták vagy szolgálják, hanem azért is, mert
a kartográfia neveket ad, feloszt, kategorizál, és ezt nem szűzfölddel vagy senkiföldjével csinálja, hanem olyan területtel vagy térrel, amelyet már nevekkel láttak el, felosztottak, kategorizáltak.
Klasszikus példa erre Kolumbusz Kristóf, aki hajóútjai során az őslakosok által már elnevezett, világukat, annak részét képező helyeknek keresztény neveket adott, és Juan de la Cosa, aki Kolumbusz első, Amerikába vezető három útján, aztán Amerigo Vespucci és Alonso de Ojeda Dél-Amerikába irányuló expedícióján kormányosként-navigátorként és térképészként vett részt. Az ő nevéhez fűződik az amerikai földrészeket (nem Ázsiához kapcsolódva) elsőként ábrázoló világtérkép, rajta a Kolumbusz által adott nevekkel, a felfedező-hódító országok zászlóival, a spanyolok és a portugálok birtokába és fönnhatósága alá kerülő amerikai területeket elválasztó, 1494-ben meghúzott demarkációs vonallal. E térkép azon kívül, hogy vizuális reprezentációját adja az Újvilágnak, azt a nyugati kereszténység fönnhatósága alá helyezi, szentesíti-igazolja az európai gyarmatbirodalom-építést és az egymással versengő hatalmi-politikai igényeket. Juan de la Cosa világtérképe nem csupán a valóság vizuális modellje, hanem a terekkel kapcsolatos, politikával-hatalommal átitatott elképzelések és tevékenységek cselekvő médiuma is.
De – mondhatnánk teljes joggal – ez csak egy példa, ráadásul nem is mai, és bármennyi ehhez hasonló példát tudunk is fölhozni a múltból, azzal semmit sem mondunk, semmit sem bizonyítunk a jelent illetően. Nem szólva arról, hogy a 20. században szaktudománnyá váló és intézményesülő térképészet, kivált a második világháború után, kifejezetten saját múltjával szemben határozta meg magát: szigorú, semleges, politika és ideológiamentes tudományként. Paradigmatikus figurája az 1945 utáni időszak egyik legjelentősebb térképésze, Arthur Robinson, aki a második világháború idején a CIA elődje, az OSS (Office of Strategic Services) térképosztályának vezetőjeként dolgozott. Feladata hatalmas mennyiségű adat összegyűjtése, feldolgozása és térképre vitele volt, hogy az így reprezentált és vizualizált információkat a szövetséges hatalmak szárazföldi és légi hadműveleteik megtervezésére használhassák. Ezért az OSS térképeinek nemcsak közérthetőknek, de pontosaknak, megbízhatóknak, elfogulatlannak is kellett lenniük. Erre alapozva, a háború után Arthur Robinson 1952-ben megjelent könyvében (The Look of Maps) kidolgozta máig befolyással bíró elméletét, mely szerint a térképek kommunikációs eszközök, feladatuk a helyes, hiteles, pontos, megbízható, közérthető ábrázolása a valóságnak. Nem vitatta, természetesen, hogy a térképek rosszra is használhatók, csak azt állította, hogy önmagukban semlegesek, politika- és ideológiamentesek.
Alaposan megkérdőjelezi ezt a kritikai kartográfia, melynek gyökerei az 1970-es és 1980-as évekre, Arno Peters vagy Jon Brian Harley munkásságáig nyúlnak vissza. Arra mutat rá, hogy a térképészet önmagáról mint „mentes” tudományról dédelgetett képe illúzió:
a térképészet sohasem volt nempolitikai, politikán inneni vagy túli.
A modern térképészet sem, amely elválaszthatatlanul összefonódott a gyarmatosítással és a rasszizmussal. No és? Vagyis következik-e ebből bármi is a jelenkori kartográfiára nézvést? Van-e bármiféle folytonosság a gyarmatbirodalmak kora és az az utáni kor, a kolonizáció és a dekolonizáció időszakának térképészete között? Vannak térképezési gyakorlatok és térképek, amelyek esetében kimutatható, hogy igen. De mi van azokkal a térképekkel, amelyeket például humanitárius segélyek, adományok nyomon követésére használnak? Vagy azokkal a térképekkel, amelyek elnyomó hatalommal szembeni megmozdulásokat vagy felkeléseket szolgálnak? Vagy a digitális közlekedési-navigációs térképekkel? Vagy a Worldmapper munkacsoport által készített torzított világtérképekkel, melyek egyetlen globális változó, például a szegénység, halálozás, háború, prostitúció megoszlásának megfelelően felnagyítva vagy kicsinyítve ábrázolják az országokat?
Nem túl leegyszerűsítő-e, ha a modern térképészet és a gyarmatosítás kétségtelen cinkossága felől tekintünk a jelenkori térképekre és térképezési gyakorlatokra? Megfelelően számot tudunk-e adni így a mai térképek valóságformáló hatásáról, a térképek politikájáról?
Jeremy W. Crampton, ki a kritikai kartográfia iránt elkötelezett, aláírja, hogy a térképek nem semleges, apolitikus médiumok, a térképezés a térképekkel együtt összefonódott és összefonódik ma is a politikával, mindkettő politikai aktus is. Ámde, húzza alá egyszersmind, a modern kartográfia gyarmatosítással való kétségtelen cinkossága vakká tehet minket azt illetően, hogy még mit csinálnak a mai térképek azon kívül vagy túl, hogy emberek és nememberek térbeli elhelyezkedését, eloszlását, viszonyát vizuálisan reprezentálják. A kritikai kartográfia cramptoni programja tehát így szól:
ne prejudikáljuk, hogy a térképek a gyarmatosítás örökösei és folytatói, netán mai változatának szolgálóleányai, hanem vizsgáljuk meg, ténylegesen mit csinálnak.
Azaz nézzük meg, miféle emberek, dolgok, terek és térviszonyok, miféle gyakorlatok formálódnak a konkrét helyen és időben folyó térképezés révén és által, konkrétan miféle politikájuk van a térképeknek.
Így eljárva sohasem tudunk választ adni a kérdésre, mit csinálnak a térképek mint olyanok (ezt és nem mást), arra viszont igen, hogy konkrét térképek ténylegesen mit csinálnak, milyen hatalommal, hatóerővel bírnak, milyen hatással vannak arra, ahogyan a világot és a tereket látjuk, észleljük, elképzeljük, ahogyan azokban tájékozódunk, tevékenykedünk, amit azokkal csinálunk.
Most 2022-t írunk, Crampton könyve 2010-es. Adódik a kérdés: miért ajánlunk figyelmükbe egy tizenkét évvel ezelőtt megjelent bevezetőt a kritikai kartográfiába?
A csönd miatt.
Ha ugyanis kinyitunk egy prominens kartográfiai könyvet, abban a térképészet és a térképek hatalmáról és politikájáról szinte sohasem esik szó.
De Crampton 2010-es bevezetője azért is figyelemre méltó 2022-ben is, mert a digitális technológia révén életünket térinformatikai rendszerek (GIS) szövik át, és a térképek mindennapi életünk részévé váltak. Olyannyira, hogy a térképezés ma már nem a kartográfusok monopóliuma. Mi is, kik általában és többnyire nem vagyunk „térképészszakik”, lehetünk térképkészítők (lásd például a Google interaktív térképalkalmazását). Ezek a térképek ugyanúgy nem semlegesek és ártatlanok, ugyanúgy nevekkel látnak el, fölosztanak, kategorizálnak tereket, helyeket, embereket és nemembereket, ugyanúgy mást is csinálnak azon kívül, hogy leképeznek, ábrázolnak, miként az életünk mozzanatainak adatosításával születő térképek.
Hogy lássuk, mi mást csinálnak még a térképek és a térképezési gyakorlatok azon kívül, amit a kartográfia önképe szerint csinálnak, nélkülözhetetlen a kritikai kartográfia – ma is.
Crampton könyve ebbe, bár alcíme szerint csupán kritikai bevezető a kartográfiába, ám valójában a kritikai kartográfiába, annak szemlélet- és gondolkodásmódjába vezeti be olvasóját. Úgyhogy vidd és olvasd!
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Elden, Stuart – Crampton, Jeremy W. (szerk.): Space, Knowledge and Power. Foucault and Geography. (Online adatbázisunkból letölthető.)
Lammes, Sybille et al.: Time for Mapping. Cartographic Temporalities. (Online adatbázisunkból letölthető.)
Schranz, Christine (szerk.): Shifts in Mapping. Maps as a Tool of Knowledge.(Online adatbázisunkból letölthető.)
Wilmott, Clancy: Mobile Mapping. Space, Cartography and the Digital. (Online adatbázisunkból letölthető.)
Faragó László (szerk.): Kortárs térelméletek kelet-közép-európai kontextusban. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Berger Viktor: A térképek rejtett tere. Buksz 24 (2012/1), 30–36.
