Az ideális munkás ma az, aki munkájába bele van esve, aki annyira imádja munkáját, hogy annak örök visszatérését akarja: nem félszívvel, fél akarattal, jobb híján, egy feltétellel, csak most az egyszer, egyetlen egyszer akarja, hanem újra meg újra, végtelenül akarja csinálni. Sarah Jaffe Work Won’t Love You Back című könyvét ajánljuk.
Nincs munkám. Mármint állásom. Volt ilyen, pár évvel ezelőtt. Azóta szabadúszó újságíró vagyok. Utazom, riportokat, interjúkat készítek, beszélgetésen veszek részt, de többnyire írok. Mintapéldánya vagyok a jelenkori munkavilág gyermekeinek. Laptopról dolgozom, repülőn, kávézókban, szerte az országban és a világon. Nincs munkáltatóm, aki fizetné az egészségügyi szolgáltatási és a nyugdíjjárulékomat, de főnököm sincs. Szabadidő? Nyaralás? Mi az? Semmim sincs, ami egy megállapodott felnőttet jellemez: se munkahelyem, se családom, se ingó, se ingatlan vagyonom, csak én és a kutyám. Meg a munkám időben és térben szétszórva.
Így kezdődik Sarah Jaffe könyve. Nem róla szól, és nem is csupán a tíz fejezetet adó tíz különböző esettanulmány nevesített szereplőiről, hanem azokról a milliókról, akik munkahelyzete hasonló az övékhez, akár teljes munkaidős állásuk van, akár nincs. Illetve arról hogy
a munka világa mára gyökeresen megváltozott, és a kapitalizmus új szelleme, a szerelemmunka ethosza hatja át.
Voltak, akik úgy látták, hogy a munka életben játszott központi szerepe előbb-utóbb megszűnik, mert egyre többen szorulnak ki az intézményes munka világából, és mert atipikus formáinak (részmunkaidős foglalkoztatás, távmunka, önfoglalkoztatás, bedolgozás, kölcsönmunka stb.) tipikussá válásával a munka egyre inkább csak az egyik tevékenység lesz a sok közül. De nem így történt. Hogy miért, arra nem kielégítő válasz a „pénz”.
A Sarah Jaffe által sokszor és sokaknak föltett „Mit kezdenél az időddel, ha nem lenne munkád?” kérdésre adott válaszaikban az emberek előbb-utóbb mindig visszakanyarodtak a realitáshoz: a pénzhez, amiért is dolgozni kell. A munka számukra nem választás vagy döntés kérdése, hanem szükségszerűség, kényszer, a munka nélküli élet pedig nem reális lehetőség. Úgy tűnik, a munka ma sem más vagy több, mint a megélhetés biztosításának forrása és a fogyasztás finanszírozásának eszköze, az élet, az igazi, pedig továbbra is a munkán kívül vagy túl, másutt zajlik. Ám ha olyanokat kérdezzük, mint Sarah Jaffe ugyancsak sokaktól és sokszor, hogy: „Dolgoznál-e akkor is, ha nem kellene, ha nem lenne szükséged munkára a megélhetéshez?”, „Minimálbérért is végeznéd a munkád, ha azt hivatásodnak, hozzád valónak, testre szabottnak és közhasznúnak tartod?”, „Mi fontosabb neked: a fizetés, az előrejutás, a biztonság, vagy az, hogy a munka érdekes és értelmes legyen?”, akkor már más képet kapunk: bár lehetetlennek tetszik, hogy munka nélkül megéljünk, a munka mégis több számunkra, mint a megélhetés forrása és a fogyasztás eszköze, több mint kényszerűség, szükségszerűség. Úgy tűnik,
a munka nem szűnt meg központi szerepet játszani az életünkben, és nem csupán azért, mert munkából élünk.
Hogy még miért, arra Sarah Jaffe szerint a munkához való viszonyunk és a munkadók munkavállalókkal szembeni elvárásainak megváltozásában találhatjuk meg a választ:
- A munkaadóink elvárják tőlünk, hogy kreatívak, innovatívak, proaktívak legyünk, vonódjunk bele személyesen is a munkába, érezzük, tekintsük a sajátunknak, akarjuk, hogy a miénk legyen, mi meg az övé, adjuk át magunkat neki teljes szívvel-lélekkel, teljesen, tekintsük, fogjuk fel olyannak, amelyben fejlődhetünk, kibontakozhatunk, kiteljesedhetünk, megmutathatjuk, megvalósíthatjuk önmagunkat, valóra válthatjuk álmainkat, még akkor is, ha monoton tevékenységről van szó, és még akkor is, ha bérünk (relatíve) alacsony. Álláspályázatok milliói üzenik és mutatják, hogy akkor lehetsz nyerő, ha nem vagy nem csak és annyira a pénz motivál, hanem az is, hogy mindent kihozz magadból, nem kényszerből vagy jobb híján, hanem az önmegvalósítás vágyától égve és hajtva.
- A munkavállalók elvárják, hogy munkájuk örömöt, kielégülést, elismerést, büszkeséget adjon nekik, olyan legyen, amibe beleadhatnak mindent, amiben megmutathatjuk és megvalósíthatjuk magukat, amit szívvel-lélekkel csinálnak, akkor is, ha (relatíve) alacsony a fizetésük vagy monoton a munkájuk.
E két irányból jövő elvárás találkozási pontja
a kapitalizmus új szelleme, amely Sarah Jaffe szerint nem más, mint a szerelemmunka ethosza.
A helyzet paradox: miközben cikkek, tanulmányok és könyvek ezrei, de tapasztalataink is arról szólnak, hogy stresszesek, kiégettek, túlhajszoltak, alulfizetettek, kizsákmányoltak vagyunk, munkánktól mégis azt várjuk, hogy élvezetet, örömöt, kielégülést adjon, olyan legyen, amit mosollyal teli szájjal csinálunk és imádunk, amiért élni-halni tudunk. Van, hogy nem ilyen, de – duruzsolják mindenhonnan – találd meg és csináld azt, amit szeretnél, azt a munkát, amibe bele tudsz adni mindent, és akkor egy percig sem fogod kényszernek érezni a munkád, úgy érezni, hogy dolgozol; ha mégis, akkor az a te sarad, magatehetetlenségből, gyöngeségből, megalkuvásból nem mozdulsz, ragadtál ott, benne, vagyis mindezért magadat és csakis magadat okolhatod, hibáztathatod.
Nem arról van szó, hogy vannak, akik dolgoznak, és vannak a szupergazdag kevesek, akik meg nem. Ők is dolgoznak, és világgá kürtölik munkaimádatukat, büszkén nyilatkozzák, hogy szinte nem is alszanak, annyit dolgoznak. Voltak olyan idők, amikor a munka a létfenntartáshoz, alapvető szükségletek kielégítéséhez kötődött, amiért is a munka egy volt a szükségszerűséggel, külső kényszerrel és a neki való alávetettséggel. Ezért (is) természetes, magától értetődő volt akkor, hogy az emberek csak annyit dolgoznak, amennyi önnön létfenntartásunkhoz, no meg a dologtalanok létfenntartásához szükséges. Hisz’ voltak, akik mások munkájával – munkára kényszerítésével – biztosították létfenntartásukat, és azt, hogy legyen szabad idejük. Például a „közös ügyek” megvitatására. A munka nélküli, dologtalan élet tehát az uralkodó kevesek privilégiuma volt, a munkás-dolgos élet az alávetettek sorsa. Ezek az idők azonban már elmúltak,
ma a dologtalanság nem státusjelző.
Max Weber, idézi föl Sarah Jaffe, a protestáns etika és kapitalizmus szelleme közötti összefüggés kifejtésével egy döntő változást ír le, amely a munkához való viszonyban következik be: a munka isten által ránk szabott, az ő legnagyobb dicsőségére végzett kötelesség lesz. Ez (hivatásunk betöltése) ugyan nem garancia üdvözülésünkre, de ha isten által ránk bízott javakat gyarapítjuk, az jele lehet kiválasztottságunknak. A döntő, munkához való viszonyban bekövetkező alapvető változás ezek szerint tehát az, hogy nem a létfenntartásért dolgozunk, hanem a ránk bízott javakat gyarapítani, gyarapítani és gyarapítani hivatott munkáért élünk. Nem azért dolgozunk, kell dolgoznunk éjt nappá téve, hogy megéljünk, nem is azért, hogy kielégítsük vágyainkat, hogy egyre több jószágra vagy újabbnál újabb javakra tegyünk szert, hanem azért, hogy a javak, isten legnagyobb dicsőségére, javakat fialjanak, amihez önmegtartóztatás, önmegtartóztató életvitel kell. Ez, az evilági aszkézis és hivatás a kapitalizmus szelleme Weber szerint, amely, miután a kapitalizmus győzött, elillant belőle, mert nem volt többé szükség rá; helyét-szerepét a kapitalista rendszer (kozmosz) kényszerítő logikája vett át.
Ezzel szemben Sarah Jaffe – Luc Boltanski és Ève Chiapello nyomán – azt állítja: a szellem nem illant el a kapitalizmusból, csak más lett. Mert ma is szükség van arra, hogy rá lehessen bírni az embereket arra, hogy többet s többet termeljenek, többet s többet dolgozzanak, még ha többnyire nem is ők zsebelik be a profitot, de ehhez a rendszer logikája és ereje önmagában nem elég, amiért is kapitalizmusnak szüksége van új szellemre. Ez az új szellem, azaz
a kapitalizmus új szelleme Sarah Jaffe szerint nem más, mint a szerelemmunka ethosza.
Az ideális munkás ma az, akit a szerelemmunka ethosza vezérel. Az, aki munkáját, ha kell, éjt nappá téve, de mindig mosolyogva, jókedvvel, vidáman, elkötelezetten, magát s mindent beleadva végzi, adott esetben egyik állásról vagy munkahelyről a másikra váltva.
Az ideális munkás ma az, aki munkájába bele van esve, aki annyira imádja munkáját, hogy annak örök visszatérését akarja.
Vagyis nem félszívvel, fél akarattal, jobb híján, egy feltétellel, csak most az egyszer, egyetlen egyszer, hanem újra meg újra, végtelenül akarja csinálni (vö. Deleuze, 112; Ullmann, 969).
Nem az történt, hogy az emberek egy nap álmukból felébredve szerelemmunkára diszponáltan találták magukat. Az új munkaetikát Sarah Jaffe szerint a globális kapitalizmus szülte, középpontjában azzal az üzenettel:
szabadnak lenni és önmagunkat megvalósítani nem a munkán kívül, másutt, hanem a munkában, a munka által és a munkán keresztül lehet.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok
Kuczi Tibor: Munkásprés. A munka kikényszerítésének története az ipari forradalomtól napjainkig. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Török Emőke: Munka és társadalom. A munka jelentésváltozásai a bérmunkán innen és túl. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Replika 70-es (2010), „Sztahanov szórakozik” című tematikus száma.
+ Sarah Jaffe előadása
