Gondolkodj globálisan, cselekedj nacionálisan! Ez a cselekvőképes és hatóerős környezetvédelem szlogenje Anatol Lieven Climate Change and the Nation State című, igen provokatív és vitára ingerlő könyve szerint.
Pozícióját Lieven realistaként határozza meg. A nemzetközi és biztonságpolitikával foglalkozók között a realistáknak nevezettek általában az államérdeket helyezik középpontba. Lieven könyvében ugyanezt teszi. Amellett érvel, hogy a világ nagyhatalmait is sokkal jobban fenyegeti az éghajlatváltozás, mint egyik állam a másikat. Ez a fenyegetés nemzetbiztonsági, minthogy az éghajlatváltozás konkrét fizikai károkat okoz az állampolgároknak. A hőhullámok, az erdőtüzek, az áradások és más természeti katasztrófák jelenleg is több halálos áldozatot követelnek, mint a háborúk. Ebben a helyzetben a hidegháborús logikát követő, konfliktusos politika értelmét veszti, akárcsak a hagyományos, gazdasági érdekek mentén vagy a terület feletti uralomért folytatott politika.
Ha tehát van valami, ami ma egzisztenciálisan igazán fenyegeti az állampolgárokat, az Lieven szerint az éghajlatváltozás, amiért is ha van valami, ami ma államérdek, az az éghajlatváltozás elleni harc.
Realistaként Lieven azt vallja: nem abból kell kiindulni, és nem ahhoz kell igazítani a politikai cselekvést, aminek lennie kellene, hanem ahhoz, ami van. Ez nem jelenti azt, hogy a politikai cselekvés túl van jón s rosszon. Lieven és az által képviselt realizmus nem a politika amoralitása mellett teszi le a voksát. Egyetértőleg idézi Hans Morgenthaut, aki a politikai moralitást – nevezhetjük ezt így – a következőképp írja körül: egyenlőségjelet tenni a politikai moralizálás és moralitás, továbbá a politikai realizmus és immoralitás közé nem lehet, az tarthatatlan álláspont. Ennek megfelelően Lieven azt vallja, nem a morális elvek és a nemzeti vagy államérdek között kell választanunk, hanem a politikai realitástól elszakadó és a politikai realitásból levezetett, de nem amorális elvek között.
A realitásból, avagy realista alapállásból kiindulva nem negligálhatjuk ama tényt, hogy a modern történelemben a nacionalizmus volt a kollektív cselekvések leghatékonyabb erőforrása, legalábbis attól kezdve, hogy a vallás és a szocializmus/kommunizmus egyaránt elvesztette tömegmozgósító erejét. És azt a tényt sem negligálhatjuk, hogy az üvegházhatást okozó gázkibocsátásért nagyban felelős országok közül a nem nyugatiak vezetői könyörtelen és következetes nacionalisták: ha úgy látják, hogy valami a nemzetet fenyegeti, akkor cselekedni fognak.
Csakhogy a nacionalizmust, annak tömegmozgósító erejét ma általában a környezetvédelem ellen használják. Lásd – hozza a példát Lieven – a volt amerikai elnököt, Donald Trumpot vagy a jelenlegi brazil elnököt, Jair Bolsonarót. Ugyanakkor, húzza alá Lieven,
nincs semmiféle benső, lényegi, szükségszerű kapcsolat a nacionalizmus és a környezetvédelem opponálása között.
Izrael vízvédelmi politikája, Kína és India alternatív energiaforrásokkal kapcsolatos politikája mutatja, hogy a nacionalizmus a klímaváltozás elleni cselekvés ösztönző és mozgósító ereje lehet. Nem a nacionalizmus és környezetvédelem között kell tehát választani, hanem – fogalmaz Lieven – a buta, rövidlátó és az okos, messzebbre tekinteni tudó nacionalizmus között. Ahhoz viszont, hogy az utóbbi győzzön, ki kell csavarni a Trumpok és Bolsonarók kezéből a nacionalizmus fegyverét, és szembe kell fordítani velük azt. Példának okáért így: az Amazonas esőerdőinek pusztulása katasztrófa lenne a Földön mindenkinek, de mindenekelőtt a braziloknak, az Amazonas ugyanis brazil nemzeti szimbólum, pusztulása a brazil nemzet kulturális megcsonkításával lenne egyenértékű.
A nacionalizmusnak, mint minden politikai ideológiának, kétségtelenül vannak rossz vagy szörnyű formái is. Ezek azonban nem érvénytelenítik egyik politikai ideológiát sem, kivált azok jó formáit és tulajdonságait. A nacionalizmus esetében azt, ami a klímaváltozás elleni harc szempontjából Lieven szerint az egyik legfontosabb: hogy
ez ma az egyetlen politikai ideológia, amelyik képes lebontani a „zöld” cselekvés legnagyobb gátját,
nevezetesen azt, hogy a környezetvédelem a jelen nemzedékeitől azt követeli, hogy áldozatot hozzanak a jövő nemzedékeiért.
A nemzet ugyanis – ebben áll ereje, ez benne a jó – képes megteremteni az élők és a még meg nem születettek közötti szolidaritást, amiért is a jelen halandóinak a jövő halandóiért hozott áldozata egyenlő a nemzetért, a nemzet életben maradásáért, túléléséért hozott áldozattal. Ma ez a klíma- és a vele járó társadalmi katasztrófa elkerüléséért hozandó áldozat, és ma ez a nemzeti érdek.
Lieven egyik legfőbb állítása tehát az, hogy
bár a klímaváltozás mindenkit érint, nincs olyan nemzetek feletti politikai közösség, melynek tagjaiban meglenne az összetartozás ama tudata vagy érzése, aminek köszönhetően a jelenkoriak készek lennének áldozatot hozni a jövőbeliekért.
Másik legfőbb állítása, hogy
a nemzetállamokon kívül, még ha hatalmuk manapság erodálódik is, nincs olyan cselekvőképes politikai alany, amelyik az emberek hozzájárulásával és hatóerősen tudna „zöldet” cselekedni.
A klímavédelem, mint minden közpolitika, térhez kötött, mert a felhatalmazás is az. A térhez nem kötött közpolitika fantazmagória, éppúgy, mint a térhez nem kötött politikai közösség. Ez a tér nem szükségképp egyenlő a nemzetállammal, illetve ez a közösség a nemzettel, de a politikai közösség kerete ma is többnyire a nemzetállam, identitásának formája jellemzően ma is a nemzet. Az emberiség mint politikai közösség nem létezik, ahogy emberiségállam sem. Ezért az emberiség közös érdekére vagy a planéta iránti felelősségünkre apellálás morálisan ugyan helytálló, de nem elég ahhoz, amire a klímaváltozás elleni harchoz szükség van: hogy a jelenben áldozatot követelő, hasznot csak a jövőben hozó közös és egyben hatóerős cselekvésbe kezdjünk.
Ha a „zöld” közös cselekvés a nemzetállamok kiiktatásán múlik, akkor nem fog történni semmi érdemben; ha a nemzetállamok összeomlanak, akkor nem a világállam ideje jön el, hanem a katasztrófáé.
Lieven végül is tehát amellett érvel, hogy a klímaváltozás elleni harcot csakis a (nem etnikai) nacionalizmus keretei között lehet sikerre vinni, mert
a közös és hatóképes „zöld” cselekvéshez a nemzet nélkülözhetetlen, a nemzetállamok megkerülhetetlenek.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Dessler, Andrew: Introduction to Modern Climate Change. (Könyvtárunkból kikölcsönözhető)
Hulme, Mike (szerk.): Contemporary Climate Change Debates. A Student Primer. (Helyben olvasható könyvtárunkban.)
