Outlines of a Theory of Plural Habitusban egy „tanítvány”, Hadas Miklós szökkenti szárba a „mester”, Pierre Bourdieu kései műveiben elhintett magvakat (logos spermatikosz): kidolgozza a plurális habitus elméletének vázlatát.
A plurális habitus hadasi elmélete a gyakorlat bourdieu-i elméletén alapul. Ezen elmélet egyik kulcsfogalma a habitus, amin Bourdieu a tartós, testbe vésődő diszpozíciók olyan rendszerét érti, amely múltbeli gyakorlati tapasztalatokat integrálva, minden pillanatban az észlelés, értékelés és cselekvés mátrixaként működik. Hogy hogyan, az Hadas szerint legjobban a „játszmaérzék” vagy a „játékérzék” metaforájával világítható meg, imígyen: ismétlődő gyakorlatok, gyakorlások során sajátítjuk el a focizás (labdakezelés, helyezkedés, cselezés, védekezés, támadás, test-test elleni küzdelem stb.) csínját-bínját, tesszük magunkévá, vésődik belénk, testünkbe, hogy aztán magától, spontán és improvizatív módon a kiszámíthatatlan vagy legváratlanabb helyzetekben is irányítsa, szabályozza megnyilvánulásainkat. Vagyis a habitus bourdieu-i fogalma a cselekvések/viselkedések nem tudatos és nem reflektált módját jelöli, olyan módját, amelyet a cselekvések (gyakorlatok) generálnak, és amely egyszersmind (legkülönfélébb helyzetekben) cselekvéseket generál, mindenféle a priori biztosíték, harmonia praestabilita vagy karmester nélkül összhangot biztosít: a „gyakorlatok összehangolását” és az „összehangolás gyakorlatát”.
A játszmaérzék metaforája azonban egy kicsit félrevezető. A diszpozíciók ugyanis Bourdieu szerint nemcsak az olyan gyakorlatokban vezérelhetnek, amelyekben sajátunkká váltak, hanem átvihetők egyik gyakorlatból a másikba. Ezt példázza, mondjuk, a küzdőszellem vagy a küzdés módja, stílusa, amit a focizás során lesz sajátunk, aztán átvisszük a politikába.
No de mi történik a különféle gyakorlatokban magunkévá tett és az egyik gyakorlatból a másikba átvitt diszpozíciókkal (habitusokkal)? Egymásra épülnek? Egymásba olvadnak? Összeolvadnak? Eggyé válnak? Konfliktusba kerülnek?
Ezek hosszú ideig még csak kérdésként vagy problémaként sem merülhettek föl Bourdieu-nél. A habitus elmélete ugyanis azt hivatott magyarázni, hogy miként termelődnek és termelődnek újra a társadalmi pozíciók közötti különbségek és távolságok, vagyis miként termelődik újra a fönnálló társadalmi struktúra.
A társadalmi pozíció eredetileg és általában osztálypozíciót jelöl Bourdieu-nél, a habitus pedig osztályhabitust. Van, hogy nem, például a Férfuralomban, ahol is a pozíció genderpozíció, a habitus pedig genderhabitus, de abban itt sincs változás, hogy a habitus homogén; hogy a habitus társadalmi pozícióhoz kötött és az által meghatározott; hogy a társadalmi pozíciók (osztályok/nemek) közötti viszony szerkezete hosszú távon is állandó, avagy bourdieu-i megfogalmazásban „a különbségek struktúrája változatlan.” Csakhogy például a genderstruktúra esetében ez, mutat rá Hadas, egyszerűen nem igaz.
A „férfiuralom” mint sajátos genderstruktúra vagy mint különbségstruktúra reprodukcióját Bourdieu szerint négy intézmény: a család, az iskola, az egyház és az állam végzi. Társadalomtörténészi munkákra támaszkodva Hadas ezzel szemben azt mutatja ki, hogy ez a négy intézmény hosszú távon éppenséggel a nemek közötti hierarchikus-hatalmi viszonyok átalakításában, mi több, a férfiuralom szerkezetének megváltozásában és a nők emancipációjában játszottak meghatározó szerepet. Az család, az iskola, az egyház és az állam nem a férfiuralom mint genderstruktúra vagy különbségstruktúra reprodukciójának ágensei, hanem a gyökeres változásé.
Három, talán meglepő, nem mai jelenség jól érzékelti, miről is beszél Hadas:
- A középkor derekán egyfelől a férfi uralkodik a nő fölött, másfelől viszont a férfi azzal a nővel, akinek tisztessége elsődleges a családi, rokonsági, nemzetségi becsület és a vérvonal megőrzésének szempontjából, nem azt csinál, amit akar.
- A megfelelő rangú nőknek kijár a hűbérúr és hűbéres alá-fölrendelt viszonyát kifejező hűségeskü vagy térdhajtás a férfiak részéről is.
- A 17. századi Hollandiában – erről az a mindennapi élet pillanatát megörökítő metszet is tanúskodik, melyen egy hálósapkás apa látható, aki éjszaka karján gyermekével sétálva altatódalt dúdol, miközben a gyerek anyja nyugodtan alszik az ágyban – megszületik a „családapa”, jóllehet másutt a „családfő” dominál továbbra is.
Hadas tehát azt állítja: nem igaz, amit Bourdieu állít, a férfiak és nők közötti különbségek struktúrája nem maradt változatlan. A nyugati világban – mintegy ezer év alatt – a nemek közötti viszonyok és annak szerkezete gyökeresen átalakult. A férfiak és nők ma olyan diszpozíciókat testesítenek meg, amelyek korábban a másik nem diszpozíciói voltak: a férfiak nőiesedtek, a nők férfiasodtak. A férfiasságot és nőiességet természetesen továbbra is leírhatjuk bourdieu-i értelemben vett habitusként, olyan diszpozíciókként, amely a gyakorlatokban alakul ki és vésődik belénk, a férfiasság és a nőiesség történetét továbbra is elbeszélhetjük és magyarázhatjuk a gyakorlat és a habitus bourdieu-i fogalmát használva,
csak ehhez újra kell gondolnunk a habitus bourdieu-i fogalmát.
Ugyanerre – nem csak a nemi habitusokat érintő – következtetésre juthatunk Hadas szerint a habitus bourdieu-i fogalmát használó, de azt bíráló és finomító mobilitáskutatások és individuumszociológiák alapján is. Éspedig arra, hogy
a habitust nem tételezhetjük sem egyneműnek, sem osztálypozíció vagy genderpozíció által meghatározottnak és ahhoz kötöttnek, a pozíciók közötti különbségek szerkezetét pedig állandónak.
A habitus fogalmának újragondolására ösztönöz Hadas szerint maga Bourdieu is, kinek kései szövegeiben elszórtan megjelennek olyan fogalmak, amelyek kidolgozatlanul is is egy meghatározott, a habitus plurális habitusként való újragondolásának irányába mutatnak. Ilyen például az „elsődleges habitus/diszpozíció”, a „sajátos habitus/diszpozíció” vagy a „hasadt habitus”.
A plurális habitus Hadas-féle elmélete nem csupán a habitus, de egyben a társadalom bourdieu-i relációs fogalmának az újragondolása is. Ebben Norbert Elias játszik kulcsszerepet, aki a szociológia tárgyaként a figurációkat jelölte meg, mondván, hogy a társadalom az egyének sokféle és sokrétű viszonyaiból szövődik: az egymáshoz számtalan módon kapcsolódó egyének a kölcsönös függések szövedékeit (figurációit) alakítják ki, melyekben többé-kevésbé ingatag uralmi-hatalmi viszonyok jönnek létre. Ilyen figuráció (alakzat) például a család, az iskola vagy az állam. A társadalom bourdieu-i relációs fogalmának újragondolását Hadas a figurációk eliasi elméletét a társadalom bourdieu-i relációs elméletébe oltva végzi el, alaptétele pedig így szól:
a különbségek struktúrája nem állandó, hanem változó, képlékeny, ingatag, az alakzatok vagy az alakzatok szerkezetének megváltozása pedig elmozdulásokat, egymásra rétegződéseket, nem egyidejűek egyidejűségeit, többféleséget, hasadásokat idéznek elő az egyénekbe vésődő diszpozíciókban, a habitusokban.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Hadas Miklós: A transzformáció elvei. Bevezetés egy késő bourdieuziánus habituselméletbe. In Erdélyi társadalom 17/2 (2019), 193–211.
Threadgold, Steven: Bourdieu and Affect. Towards a Theory of Affective Affinities. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
+ Hadas Miklós: Mire jó és mire lehet még jó Bourdieu szociológiája?
