A kreativitás kontrolljáról beszélni – önellentmondás. Legalábbis annak tűnik. Hiszen a kontroll korlátoz, a kreativitás viszont nem tűri a korlátokat, ég a vágytól, hogy lerázza magáról a köteleket, széttörje a láncokat; akkor él, ha szabadon szárnyalhat. Michael L. Siciliano Creative Control: The Ambivalence of Work in the Culture Industries című könyve alaposan megkérdőjelezi ezt.
A cím nem pontos. A Creative Controll tárgya ugyanis nem a kreatív kontroll, hanem a kreativitás, a kreatív munka kontrollja. Az előbbi szókapcsolatban nincs semmi önellentmondás, hiszen a kontroll, annak gyakorlása nagyon is lehet kreatív, vagy bevett kifejezésként az irányító-vezető és döntéshozó jog- és hatáskört jelöli a kulturális- és médiaiparban. A kreativitás/a kreatív munka kontrolljáról beszélni azonban már más – önellentmondás. Legalábbis annak tűnik. Mert ellentmond annak, ahogyan a kreativitást/kreatív munkát elképzeljük.
A kreativitás alkotó, létrehozó, teremtő tevékenység, melynek produktumai eredetiek, újak, de nem feltétlenül forradalmian. Nem korlátozódik a művészetre, a tudományra vagy a technikára, a képfestésre, zeneszerzésre, új elméletek kitalálására vagy új eszközök feltalálásra, hanem bárhol megjelenhet és bármi tárgya lehet. Van például kreatív, teremtő kifejezés, amely – miként egy kubista vagy egy szürrealista kép – „maga alkotja meg és avatja föl tárgyát” (Merleau-Ponty); nem megteremti, hanem új módon láttatja, láthatóvá téve ily módon azt, ami eddig nem látott vagy láthatatlan volt.
A kreativitás, legyen szó akár a nyelv, akár a gondolkodás vagy más tevékenység kreativitásáról, túllép azon, ami adott, nyilvánvaló, magától értetődő, bevett, bevált, rögzült, bevésődött; nem kijelölt úton halad, hanem utat tör magának, nem tartja magát a meglévő előírásokhoz, elvárásokhoz, hanem maga alkot, avat föl szabályokat.
A kreativitás tehát, úgy tűnik, nem fér össze a kontrollal, a kontroll a kreativitás ellensége; a kreatív kontroll, a kontrollt kisajátító és a kreativitást másból kreatívan kiölő kontroll is az. Nem véletlen, hogy a kreatív munka nagyfokú szabadsággal, kötetlenséggel, rugalmassággal jár; hogy a kreatívoktól ritkán várják el a fix időhöz és kijelölt helyhez kötött munkavégzést, leginkább maguk határozhatják meg annak helyét és idejét, állíthatják össze napirendjüket.
Mégis, hogy a kreatív munka nem igényel semmiféle kontrollt, sőt ellensége a kontroll, hisz’ a kreativitás kontroll nélkül szárnyalhat csak igazán, meglehetősen romantikus elképzelés.
Mert a kreatívoknak is, mondják a HR-guruk is, szükségük van fegyelmezettséget, összepontosítást biztosító kontrollra, különben szétfolynának, kifolynék kezük közül a munka s az idő; a kreatív munka nem bohémeknek való. Hogy milyen legyen, s miként tud hatékony lenni ez a kontroll, az természetesen vitatott, de akármi is erre a válasz,
a kreatív munka s kontrollja – állítja Siciliano – nem értelmezhető a tőkéhez való viszonytól függetlenül.
A kreativitás mára ugyanis nélkülözhetetlen részévé vált a globális, kognitív kapitalizmusnak. A tőke igényli, magához hívja, vonzza, támogatja, ösztönzi, fejleszti a kreativitást, minthogy a kapitalizmus mai logikája ezt diktálja, és a kreatív munkás jó munkás, nem kell állandóan szemmel tartani, felügyelni, ellenőrizni, irányítani, lelkesen, élvezettel, megszállottan, elkötelezetten, odaadással, fegyelmezetten dolgozik, termeli a profitot. Hogyan lehetséges ez? Vagyis hogyan kontrollálja – állítja a maga szolgálatába – a tőke a kreatív munkát/munkást?
Siciliano Foucault nyomán a kreativitást – a kreatív munkára fókuszálva – mint diskurzust és nem diskurzust vizsgálja: olyan heterogén együttesként, mely különféle, nyelvi és nem nyelvi elemekből, valamint ezek közötti kapcsolatokból áll (diskurzusok, intézmények, építészeti elrendezések, intézkedések, rendeletek, törvények, szabályzatok, tudományos és nem tudományos megnyilatkozások, javaslatok, tanácsok, útmutatások), és van stratégiai funkciója, esetünkben a kreatív munka/munkás kontrollja.
Siciliano tehát vitatja, hogy a kreativitás nem más, mint diskurzus, miként ezt nem kevesen állítják, kik arra jutnak, hogy a kreativitásdiskurzusnak köszönhetően a tőke a közvetlen és külső kontroll helyett olyan diszpozíciókra támaszkodhat, amelyek a munkásokat a munkafeltételek elfogadására, az elvárásoknak megfelelő és megszállott, elkötelezett, odaadó munkavégzésre késztetik. Egyben vitataja Siciliano azt is, hogy a kreativitás pusztán ideológia, ahogyan ezt ugyancsak nem kevesen állítják, kik arra jutnak, hogy a kreativitásideológia igazolja és fogadtatja el a kizsákmányolást, a l’art pour l’art ideológiájával együtt arra ösztönzi a munkásokat, hogy tisztán gazdasági jutalmak helyett szimbolikus jutalmakra törekedjenek, s hogy az utóbbit többre értékeljék az előbbinél. A kulturális és médiaiparban dolgozók, mondják gyakran magukról, azért szeretik annyira a munkájukat, az azért annyira cool, mert részesei tudnak lenni valami nagy dolognak, valami varázslatosnak.
Csakhogy így, a kreativitást pusztán ideológiaként vagy pusztán diskurzusként fölfogva, Siciliano szerint nem tudunk választ adni a kérdésre, hogy
miként képes az vezetni-irányítani a munkásokat nap mint nap, a mindennapi munkában, a munka napi rutinja során.
Se nem pusztán diskurzusként, se nem pusztán ideológiaként fölfogva a kreativitást, Siciliano etnográfiai módszerrel (terepmunka, részvevő megfigyelés és interjú) két különböző és konkrét szervezeti kontextusban (egy zenestúdió és egy digitális médiaplatform) végzett kutatást, hogy választ adjon a kérdésre: miért végzik a kulturális és médiaipar kreatívjai munkájukat oly megszállottan, elkötelezetten, miközben már csak a foglalkoztatás atipikus jellege miatt is oly sok bizonytalansággal teli ez a munka? Mi tarja fogva, köti, láncolja oda, irányítja, fegyelmezi, ellenőrzi, felügyeli őket, miért termelik elszántan, elvarázsolva, önmagukat is kizsákmányolva a profitot?
Amire Siciliano jut, abból a legfontosabb és legizgalmasabb talán ez:
a kreatív munka kontrollja a munka érzéki-anyagi dimenziójában valósul meg.
Nem vitás, van, működik, hat az önmenedzselés diskurzusa/ideológiája (aknázzuk ki az önmagunkban rejlő lehetőségeket, teljesedjünk ki a munkánkban, legyünk kreatívak), de ez önmagában nem elégséges a kreatív munka hatékony kontrolljához.
Hogy a kreatív munka kontrollja effektív legyen, ahhoz a kontrollnak affektívnek kell lennie,
állítja Siciliano. Vagyis olyannak, amely az érzékek-érzések szintjén hat, nem elménket ejti foglyul, hanem testünket-lelkünket, nem szavak, hanem az érzékeink révén hat s hatol belénk.
Hogyan történik ez? Úgy, hogy a kulturális termékek előállításához használt dolgokkal (technológiával) való mindennapi-ismétlődő interakciók, a velük való testi-érzéki kapcsolat révén érzéki-érzelmi kötődésünk alakul ki a munkához, s vonódunk be a profittermelés kapitalista projektjébe. Vagyis, állítja Siciliano,
a munka anyagi-tárgyi valósága, az ahhoz fűződő érzéki-érzelmi kapcsolat gyakorolja a kontrollt a kreatív munka felett.
Nem teljes és kimerítő magyarázat ez Siciliano szerint sem. Azt állítja csupán, hogy azt a fajta s fokú elkötelezettséget és alávetettséget a munkának, amelyet a kreatív munkásoknál tapasztalhatunk, nem érthetjük meg ama kontroll nélkül, amelyet a munka esztétikai és affektív dimenziója gyakorol. Ám, állítja egyszersmind, az esztétikai-affektív kontroll sem eredményez tökéletes illeszkedést, összhangot a munkás és a munka között: létezik egyfajta elidegenedés, mégpedig az ítélőerőé. A kulturális és médiaiparban ugyanis egyfelől megkövetelik a munkásoktól, hogy kreatívan használják intellektuális-kognitív képességeiket, így az ítélőképességüket, másfelől viszont a munkafolyamat bizonyos értelemben maga alá gyűri az ítélőerőt. Ítéljék a zenestúdiósok klienseik produkcióját „vacaknak”, „szemétnek”, „pocséknak”, „silánynak”, „rossznak”, hulladéknak”, „nagy szarnak”, „hibbantnak”, a tartalomgyárosok saját produktumukat „jelentéktelennek”, „kifogásolhatónak”, „botrányosnak”, „ostobának”, „bárgyúnak, „bugyutának”, „értéktelennek”, nem perdöntő, nem számít.
A kreatív kontroll nem a kreatívok kezében van.
Vagyis a végtermékre vonatkozó végső döntéseket, ítéleteket a kulturális- és médiaiparban nem a kreatív munkások hozzák. A zenestúdiókban a kliens: az rendeli a nótát, aki fizet, a tartalomgyárakban meg a különféle mérőszámok és algoritmusok, melyek megmondják, mi ment és megy valószínűleg majd nagyot.
A kreatív munka két meghatározó vonása Siciliano szerint tehát ez:
a kreativitás affektív kontrollja és a kreatív kontroll elvesztése.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Jaffe, Sarah: Work Won’t Love You Back. (Könyvárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)
Lazzarato, Maurizio: Experimental politics. Work, Welfare, and Creativity in the Neoliberal Age. (Könyvárunkból kölcsönözhető.)
Skidelsky, Robert – Craig, Nan (szerk.): Work in the Future. The Automation Revolution. (Könyvárunkból kölcsönözhető.)
