Angela McRobbie Feminism and the Politics of Resilience című könyvében feminista nézőpontból azt vizsgálja, hogy a populáris kultúra és média által re/produkált liberális és neoliberális nőiség milyen társadalmi különbségeket re/produkál. Az egyik a feminizmust mint társadalmi-politikai mozgalmat ássa alá, a másik a feminizmust mint társadalmi-politikai mozgalmat ösztönző dühöt, fűtő elégedetlenséget és ezzel annak alanyait iktatja ki. Mondhatjuk-e, hogy a feminizmus mint társadalmi-politikai mozgalom meghalt, s utolsó füstfoszlánya is elillant már?
A nőiség – McRobbie felfogásában – képek és szövegek, a velük és általuk zajló, történetileg beágyazott és intézményileg támogatott folyamatok terméke. Ezek előállításában, közvetítésében és terjesztésében a populáris kultúra és média kulcsszerepet játszik, így a nőiség re/produkciójában is. A nőiség re/produkciója egyben társadalmi különbségek (egyenlőtlenségek) re/produkciója, nők és nők, nők és férfiak között.
Máris adódik két kérdés:
- Hogyan öltenek testet a konkrét és valóságos szubjektumok cselekvéseiben, viselkedéseiben, megnyilvánulásaiban és önmagukhoz viszonyában a szövegek és a képek?
- Hogyan lesznek a megjelenített társadalmi különbségek jelenvaló, tényleges, valóságos társadalmi különbségekké?
McRobbie könyvében nem teszi föl ezeket a kérdéseket, a mikéntet nem, csak azt vizsgálja – ez könyvében az egyik szál –, hogy a populáris kultúra s média szövegei és képei révén re/produkálódó nőiség milyen társadalmi különbségeket re/produkál.
A neoliberalizmus alatt McRobbie a kormányzás sajátos logikáját és ideológiáját (a jóléti állam leépítését, az állam társadalmi szerepvállalásának visszaszorítását, az állami-társadalmi szolgáltatások magánosítását, piacosítását, valamint a mindenki saját sorsának kovácsa eszméjét) érti, amely a testeket és lelkeket is érinti, azokra is irányul. A neoliberalizmus így egyben egy sajátos ethosz vagy diszpozíció is: a szubjektumok magukat emberi tőkeként fogják föl, tőkésítik, és mindent megtesznek azért, hogy versenyképességüket és teljesítőképességüket maximalizálják. Ez nyilvánvalóan társadalmi különbségeket (egyenlőtlenségeket) re/produkál, és McRobbie azt vizsgálja – ez könyvében a másik szál –, hogy milyeneket.
Van tehát két szál, és McRobbie azt sugallja, hogy ezek összekapcsolódnak. De hogyan? A kritikai társadalomtudomány fősodra a neoliberalizmust (meg a kapitalizmust) mindenhatónak festi le, olyannak, ami mindent bekebelez, maga képére formál és hasznára fordít. Ha McRobbie állítása csupán az lenne, a neoliberalizmus (meg a kapitalizmus) a maga szolgálatába állítja a nőiséget (feminizmust), akkor egy illusztrációja lenne annak, amit a kritikai társadalomtudomány fősodra állít a neoliberalizmusról (kapitalizmusról). De nem ez helyzet, legalábbis nem egészen.
McRobbie könyvében nem annyira a neoliberalizmus mindenhatóságát illusztrálja, hanem inkább egy kettős mozgást, változást vagy eltolódást ír le. Egyrészt azt, hogy a liberális nőiség (feminizmus) elmozdul a neoliberális nőiség (feminizmus) irányába, másrészt azt, hogy a neoliberális nőiség (feminizmus) elmozdul a liberális nőiség (feminizmus) irányába. Nem „innen oda, aztán onnan vissza” típusú folyamatról van szó, hanem
az előbbi esetében a tökéletesség diszpozitívját a tökéletlenség diszpozitívja, az utóbbi esetében a tökéletlenség diszpozitívját a reziliencia diszpozitívja váltja fel.
McRobbie kutatási kérdése az, hogy milyen társadalmi különbségek re/produkálódnak e két diszpozitív által. Amit vizsgál, az a populáris kultúra és média szövegei és képei: magazinok, tv-műsorok, valóságshow-k, sikerkönyvek stb.; nézőpontja pedig feminista, ami végső soron azt jelenti: McRobbie-t az izgatja, mi történik a feminizmussal mint társadalmi-politikai mozgalommal.
A neoliberális nőiség (feminizmus) „arca” a Facebook második embere, Sheryl Sandberg, egyik alapműve pedig az ő Lean In (magyar kiadásban Dobd be magad!) című sikerkönyve. Ez arról szól, hogyan lehetsz nőként sikeres a mai, a férfiak és nők jogegyenlőségét biztosító, ám még mindig a férfiak által uralt világban: nem a világ (viszonyok) megváltoztatásával, hanem önmagad (hozzáállásod, viszonyulásaid, beállítottságaid), a beléd mint nőbe nevelt, vésett félelmek és hiányok fölszámolásával, azzal, ami rajtad és csakis rajtad múlik. Sandberg, avagy a neoliberális feminizmus tehát olyan nőiséget (feminizmust) jelenít meg és képvisel, amely az egyének belső világát veszi célba, mindenekelőtt azokat a belső gátakat, amelyek ugyan nem az egyénből fakadnak, nem egyéni eredetűek, de amelyek a magunkon mint egyéneken végzett kitartó munkával lebonthatók, hogy aztán nőként – a még mindig férfiak által uralt világban – valóra válthassák álmaikat, elérhessék céljaikat, azok lehessenek, akik vagy amik lenni szeretnének.
A neoliberális feminizmus nem olyan nőiséget (feminizmust) jelenít meg és képvisel, amelyben a karrier/munka áll mindenek felett, szemben a családdal és anyasággal, hanem olyat, amelyben az utóbbi is éppúgy az önmegvalósítás része, mint az előbbi: egyszerre lehetünk sikeres és boldogok szakemberként és anyaként, feltéve, hogy nem akarunk egyszerre mindenben tökéletesek lenni, olyan anyák, akik mindig ugrásra készek, éjjel-nappal fáradhatatlanul dolgoznak, és férfi parterünk mögöttünk áll, segít nekik, kiveszi részét a gyereknevelésben, a házi munkában.
Ezzel McRobbie szerint nem csupán az a probléma, hogy feminizmust társadalmi-politikai mozgalom helyett egyéni, önmegváltoztató-önmegvalósító programként fogja föl, hanem az is, hogy alanyait a kiváltságos nőkre korlátozza, kizárja például azokat a nőket, akik a Sandberg-féle kompetitív és ambiciózus top girlök háztartásában-családjában bizonyos munkákat elvégeznek. Az ilyen nők, a neoliberális feministák a háztartási-családi kötelességeket ugyan nem tekintik rabszolgamunkának, robotmunkának, lélekölőnek, mert szerintük ezeknek is megvannak az örömei, ámde az olyan háztartási munkák, mint például a mosás, mosogatás, takarítás, vasalás, bevásárlás, napi szintű főzés, amelyekben nincs móka-kacagás, vagy amelyekért nem járnak olykor irigységgel vegyülő lájkok, azokat alacsonyan fizetett háztartási, gyakran migráns alkalmazottakkal (vagy – de ez McRobbie látköréből kiesik – gépekkel) végeztetik el.
Mindez mutatja, hogy
a neoliberális nőiségnek megfelelő nőnek lenni azoknak van esélyük, akiknek vagy nem kell gondoskodniuk gyerekekről és/vagy idősekről, vagy akik ki tudják szervezni a mindennapi-rendszeres gondoskodást.
A neoliberális feminizmus által re/produkált társadalmi különbség így a következő: egyfelől vannak azok a nők, akik társadalmi pozíciójuknál (osztályhelyzetüknél) fogva megtehetik, hogy egyszerre tűnjenek ki, legyenek kiválóak vezetőként és mutassák magukat kiváló anyának; másfelől vannak azok a nők, akik társadalmi pozíciójuknál (osztályhelyzetükél) fogva ezt nem tehetik meg, mivel mindennapi kenyerük megkeresése és a repetitív háztartási munka zabálja föl idejük és energiájuk jó részét, akár egyedül, akár párjukkal közösen, munkamegosztásban és egymást támogatva végzik ezeket, gyermekeikkel meg annyit foglalkoznak, amennyi idejük és energiájuk marad.
Sandberg Dobd be magad!-ja McRobbie szerint a liberális nőiségtől (feminizmustól) a neoliberális nőiség (feminizmus) felé való elmozdulást példázza: azt, hogy a tökéletesség akarásának diszpozitívját a tökéletlenség elfogadásának diszpozitívja váltja fel.
Manapság azonban McRobbie szerint lejátszódik egy másik, a neoliberális nőiségtől (feminizmustól) a liberális nőiség (feminizmus) felé való elmozdulás, amely nem egyszerűen visszatérés az „eredeti” liberális nőiséghez (feminizmushoz): a tökéletlenséggel megbékélés diszpozitívját a reziliencia diszpozitívja váltja fel. Ezt McRobbie-nál Brené Brown A tökéletlenség ajándéka című sikerkönyve példázza.
A reziliencia az az önmagunkon végzett megfigyeléssel és munkával fejleszthető képesség, hogy a váratlan, kiszámíthatatlan, bizonytalan, válságos helyzetekhez alkalmazkodjunk, azokkal megbirkózunk, a túlterheltséget, kiégést, stresszt, depressziót megelőzzük, egyszóval az az önfejlesztéssel tökéletesíthető képesség, hogy történjék vagy fenyegessen bármi is, mi az ilyen helyzetekből egészségesen, megerősödve, megújulva tudunk kijönni. Például a nemi egyenlőtlenségek vagy a neoliberalizmus mint kormányzati politika (állami szolgáltatások leépítése, magánosítása és piacosítása) negatív hatásai és következményei által teremtett helyzetből.
Ez esetben másféle társadalmi különbség re/produkciójáról van szó, mint hogy vannak, akiknek társadalmi pozíciójánál fogva megvan a választás szabadsága (választhatnak, hogy dolgoznak vagy gondoskodnak, illetve dönthetnek, hogy mennyit dolgoznak és mennyit gondoskodnak), és vannak, akiknek nincs meg. A reziliencia ugyancsak rajtunk, csakis rajtunk mint egyéneken múlik, de nem azért kerül egyes egyénekre szégyenbélyeg, mert nem futnak be karriert, vagy mert nem sikeresek sem a munkában, sem a magánéletben, vagy mert segélyekre szorulnak, segélyekből, nem pedig munkából élnek, hanem azért, mert gyöngék, erőtlenek, alkalmazkodásra, a válsághelyzetekkel megbirkózásra, megújulásra képtelenek. Vagyis
a reziliencia diszpozitívja az életképesek és az életképtelenek közötti társadalmi megkülönböztetést produkálja, egyben a társadalmi különbségeket az életképtelenek és életképesek közötti különbségként reprodukálja.
Míg a neoliberális feminizmus a feminizmust mint társadalmi-politikai mozgalmat ássa alá, addig a reziliencia a feminizmust mint társadalmi-politikai mozgalmat ösztönző dühöt, fűtő elégedetlenséget és ezzel annak alanyait iktatja ki. Mondhatjuk-e, hogy a feminizmus mint társadalmi-politikai mozgalom meghalt, s utolsó füstfoszlánya is elillant már? Ha igen, akkor hogyan éleszthető és lobbanhat lángra újra?
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Graefe, Stefanie: Resilienz im Krisenkapitalismus. Wider das Lob der Anpassungsfähigkeit. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)
Joseph, Jonathan: A reziliencia mint beágyazott neoliberalizmus. A kormányzatiság egy megközelítése. Replika 94 (2015), 45–61.
Arruzza, Cinzia – Bhattacharya, Tithi – Fraser, Nancy: Feminism for the 99 Percent. A Manifesto. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Rottenberg, Catherine: The Rise of Neoliberal Feminism. Cultural Studies 28 (3): 418–437. (Online könyvtárunkból letölthető.)
