Lehetséges-e keresztény szociológia? Miért ne lenne, ha lehetséges feminista vagy posztkolonialista? Miért ne lehetne a szociológiát keresztény nézőpontból vagy álláspontról művelni? Miért ne lehetne nem semlegesnek lenni, vagy egyenesen aktivista szociológiát művelni keresztény alapokon? De miben is állna a keresztény szociológia? Mitől keresztény és mitől szociológia? Lehetséges egyáltalán? Joseph A. Scimecca The Not So Outrageous Idea of a Christian Sociology című könyvét ajánljuk, amely akkor is figyelemre méltó, ha a keresztény szociológia fából vaskarika.
Egy szociológusnak van valami zavaró a „keresztény” szociológiában. Nem lenne másként a „zsidó” vagy „muszlim” vagy „buddhista” szociológia esetében sem. Hiszen a szociológia művelői arra vannak trenírozva, hogy távol tartsák kutatásukból-elemzéseikből a „vallási hiteket”, ne keverjék bele azokat. Olvashatjuk ezt úgy, ahogy Scimecca, hogy a szociológia „vallásellenes”, hiszen másféle hiteket nem szükséges olyannyira zárójelbe tenni a szociológiában, mint a vallásiakat. Olvashatjuk azonban úgy is, hogy nincs ebben semmiféle vallásellenesség, mert egy ideje – a teológiát kivéve – mindegyik tudománynak, így a szociológiának is, illetve bárminek, ami tudomány akar lenni, vallástalannak, azaz „varázstalannak” és „szekulárisnak” kell lennie. Varázstalannak: nem magyarázhatja a jelenségeket mágikus erőkkel, szellemekkel, angyalokkal, ördögökkel; és szekulárisnak: alaptételeit (axiómáit) illetően és érvelése során nem hivatkozhat a transzcendens önközlésére, így a kinyilatkoztatásra sem. Lehetnek ezek az alaptételek szentek és sérthetetlenek, de annyira nem, hogy forrásuk vagy eredetük okán megkérdőjelezhetetlenek, felülvizsgálhatatlanok és megváltoztathatatlanok legyenek. Nos, ebben a kettős értelemben
Scimecca keresztény szociológiája is vallástalan: varázstalan és szekuláris.
De akkor mit jelent az, hogy a szociológia keresztény?
A könyv három szálon fut. Scimecca egyrészt azt szeretné megmutatni, hogy volt/van (amerikai) keresztény szociológia, másrészt azt, hogy lehetséges keresztény szociológia, végül pedig vázolni a keresztény szociológia koncepcióját. Az magától értetődik, hogy ha van „keresztény”, azaz magát kereszténynek nevező vagy Scimecca által annak nevezett szociológia, abból nem következik, hogy lehetséges keresztény szociológia, nem fából vaskarika az egész. Scimecca sem állítja az ellenkezőjét, a történeti szál arra jó neki, hogy ha van „keresztény” szociológia, akkor abból meríteni tud a keresztény szociológia koncepciójának megalkotásához.
Hogy egy szociológia keresztény legyen, annak legelemibb feltétele Scimecca szerint az, hogy a szociológia magáévá tegye azt az univerzális morális imperatívuszt, mely szerint isten képmására teremtettünk, amiért is minden emberi lény veleszületett és elidegeníthetetlen méltósággal bír. Nem szükséges kereszténynek lenni ahhoz, így gondolja Scimecca is, hogy valaki magává tegye, elfogadja az egyenlő méltóság elvét, mégis úgy érzi és látja, hogy a kereszténység a garancia arra, hogy ez a morális imperatívusz megőrizze univerzalitását és erejét.
Lehet, de mi következik ebből a szociológiára nézvést? Mit ad ez a társadalmi jelenségek megértéséhez és magyarázatához? Ezt Scimecca könyvéből nem tudjuk meg. Úgy tűnik, a keresztény szociológia koncepcióját illetően nem is annyira az egyenlő méltóság imago dei-re alapozott elve vagy eszméje a meghatározó, hanem inkább az, amiért Scimecca úgy véli, hogy a kereszténység és vele a keresztény szociológia átfogóbb és valóságosabb képet ad az „emberi állapotról”.
A szociológia uralkodó irányzatait többek között azzal bírálja Scimecca, hogy nem veszik figyelembe a „fenomenológia alapigazságát”: azt, hogy az emberi lények nem tudnak értelem nélkül (értelemnélküliségben) élni. Ezen azt érti, hogy az emberek létük okán nem tudnak bizonyos végső kérdésekre való válasz nélkül lenni, vagyis hogy az ember ezért és ebben az értelemben értelemre irányuló létező. Ennek azonban nincs köze a fenomenológiához, aminek alaptétele ez: az ember a jelentések maga szőtte hálójában vergődő állat, mely hálót az emberek kézzel, lábbal és szájjal éjjel-nappal szövik, amiért is „minden valóságegység értelemegység” (Husserl, 128). Ebben az értelemben mondhatja egy fenomenológus, hogy az emberek nem tudnak értelem nélkül élni, de ennek semmi köze ahhoz, hogy az embereknek mint embereknek kell (létszükségük, hogy legyen válasz) az olyan végső kérdésekre, mint hogy a „Ki vagyok én?”, „Miért vagyok itt?”, „Mi az értelme létemnek/életemnek?”. Scimecca keresztény szociológiájának egyik alaptétele viszont épp ez: az ember létéből, annak kérdésességéből fakadóan ilyen kérdésekre irányul, a végső kérdésekre irányulás az ember létjellemzője, egyben, ez a keresztény szociológia másik alaptétele, az emberi létezés (viselkedés, cselekvés) legfőbb mozgatórugója.
Scimecca úgy látja, hogy a szociológia uralkodó irányzatai szekuláris és materialista-naturalista beállítottságuk okán a teológia hatáskörébe utalják ezeket a végső kérdéseket, és úgy tekintenek rájuk a spiritualitással együtt, mint amikkel a szociológiának nincs dolga. Így viszont az emberi viselkedés megértése és magyarázata szenved hátrányt, mivel az emberi létezés alapvető mozgatórugóiról nem vesz tudomást a szociológia; a következménye pedig az, hogy a szociológia uralkodó irányzatai nem ismerik fel és el az „értelemnélküliség” jelentőségét, márpedig a mai társadalom megértéséhez ez alapvető lenne, hiszen azt a „nihilizmus” és vele a „relativizmus” „fenyegető árnya” kísérti: „isten halott”, amiért is nincs válasz a végső kérdésekre, nincs olyan, mint az igaz, a szép meg a jó. Ez a mai társadalom emberének nememberi, embertelen állapota.
A keresztény szociológia Scimecca fölfogásában egy olyan szociológia tehát, amelynek első alaptétele, hogy az ember bizonyos, végsőnek nevezett kérdésekben vergődő spirituális lény. Második alaptétele, hogy e kérdésekre való válasz létszüksége az emberi viselkedés mozgatórugója. Harmadik alaptétele, hogy ha isten halott, akkor nemcsak a végső kérésekre nincsenek válaszok, de a morálnak sincs kötelező-kényszerítő ereje, és szertefoszlik az a morális rend, amely összetartotta a társadalmat, s amelynek az alapja a nyugati világban a kereszténység volt.
Ámde először is, szociológusként teljes joggal mondhatjuk: mítosz, hogy a kereszténység olyan morális rendnek az alapja volt, amely összetartotta a társadalmat. Mert ez rend egyszersmind meg is osztotta a társadalmat. Nem volt még olyan morális rend, amely ne lett volna egyszerre megosztó és összetartó, szétválasztó és egyesítő, befogadó és kizáró. De még ha nem is lenne mítosz, még ha úgy is lenne, hogy kereszténység a társadalmat összetartó rend alapja volt, ez akkor is legfeljebb a kereszténység mellett szóló érv, nem pedig a keresztény szociológia mellett, hacsak a szociológia nem a kereszténység szószólójának vagy szócsövének szerepét ölti magára. Ám mítosz javából, a kereszténység nem volt a társadalmat összetartó, de szét nem választó, meg nem osztó rend alapja, amiért is
a keresztény nézőpont vagy álláspont szociológiába vitele nem hogy tágítja, mint Scimecca állítja, hanem éppenséggel szűkíti a szociológiai kutatás látószögét és látóterét,
nem szólva arról, hogy a keresztény szociológiának már megvan a kész válasza arra, ami a szociológia egyik alapvető és meghatározó, ámde nyitott kutatási kérdése: mi tartja össze és választja, fogja össze és osztja meg a társadalmat?
Másodszor, a Scimecca-féle keresztény szociológiának, kifogásolhatjuk szociológusként joggal, a priori kordiagnózisa van. Előfeltételezi, kutatás-vizsgálat nélkül tudni véli, hogy ma az „értelemnélküliség” fenyeget, meg hogy miért és miben áll ez az „értelemnélküliség”: ha nincs isten, akkor nincs válasz a végső kérdésekre, és ha nincs válasz, akkor az „értelemnélküliség” lesz az úr. Tényleg? Vagyis Scimecca keresztény szociológiája előfeltételezi, már tudja, amit a szociológia, amennyiben szociológia, nem előfeltételezhet, nem tudhat anélkül, hogy ne nézné meg, ténylegesen mi a helyzet. A szociológia valóságtudomány, és a keresztény szociológiának is annak kellene lennie, amennyiben szociológia akar lenni, vagyis a priori kordiagnózisnak helye nincs.
Harmadszor, keresztény filozófiai vagy teológiai nézőpontból leírhatjuk úgy az embert, mint bizonyos végső kérdésekkel „megvert” vagy ilyen kérdésekbe „belevetett” lényt, de szociológusként nem előfeltételezhetjük ilyennek. A szociológia mint valóságtudomány ugyanis radikálisan antidogmatikus: a saját szemével és fülével igyekszik meggyőződni a dolgokról, hogy azok tényleg úgy vannak-e, ahogyan mondják, mondani szokták vagy szokták volt, hogy vannak, nem fogad el semmit vakon és süketen, semmilyen tekintély, hagyomány, autoritás vagy tradíció nem veheti le válláról a kutatás terhét. Nem tételezheti tehát emberi mivoltból vagy létből eredőnek vagy létszükségből fakadónak az embereket mozgató kérdéseket, még ha azok az ún. végső kérdések is, nem lehet a priori (filozófiából vagy teológiából vett vagy azoktól kapott, kész) válasza arra, hogy kinek a kérdései ezek, ki teszi föl és miért teszi föl ezeket a kérdéseket, ki és miért keres ezekre választ; stb. Nem, nem a szociológia nézőpontja és látótere korlátozott, miként azt a keresztény szociológia nézőpontjából Scimecca állítja, hanem éppenséggel az utóbbi korlátozza a priori válaszaival az előbbit a kérdezésben-kutatásban, ezzel az emberek (viselkedésének, cselekvésének) megértésében és magyarázatában.
A keresztény szociológiával a szociológiai nézőpontból tehát az a probléma, hogy nem radikálisan antidogmatikus, amiért is nem valódi szociológia.
Negyedszer, hogy a keresztény szociológia átfogóbb megértését teszi lehetővé az emberi állapotnak, miként azt Scimecca állítja, vagy nem, az szociológiai szempontból voltaképp lényegtelen. Mert, lévén valóságtudomány, nem a szociológia dolga az emberi állapot megértése. Lehet persze amellett érvelni, hogy antropológia nélkül nincs szociológia, de a szociológia, saját önmeghatározása szerint, nem filozófia vagy teológia: nem az emberről mint olyanról (az emberi állapotról) kíván érvényes és megalapozott kijelentéseket tenni, állításokat megfogalmazni, hanem a konkrét emberekről és konkrét állapotokról.
Ötödször, hiába panaszolkodik Scimecca, hogy őt a szociológusok általában ideológusnak tekintik, nem szociológusnak, érveit és csakis érveit nézve, úgy tűnik, joggal. Nem azért szorul Scimecca partvonalra a szociológiában, mert keresztény, nem azért, mert bizonyos módon nem semleges, nem azért, mert nem legitim módon nem semleges, hanem azért, mert amit keresztény szociológiaként fölvázol, az nem igazi szociológia.
Scimecca kudarcot vall abban, hogy a keresztény szociológia koncepcióját a szociológia egy lehetséges koncepciójaként vázolja föl.
Ennek ellenére Scimecca könyve legalább két szempontból is figyelemre méltó lehet a szociológusuk számára. Az egyik az, hogy a szociológia határai (mi szociológia és mi nem szociológia), ahogyan a tudomány(ok) határai sem adottak, egyszer s mindenkorra megvontak, hanem – mutatnak rá szépen a (tudomány)szociológusok – valakik által valamikor megvontak, továbbá küzdelmek, harcok eredményei és tárgyai. Innen nézve Scimecca könyvét, felfüggesztve előítéleteinket és ítéleteinket, tekinthetjük és elemezhetjük úgy, mint egy olyan akciósorozatot, amely a szociológia határainak újrahúzására irányul, a rá adott, Scimecca által fölpanaszolt reakciókkal együtt pedig úgy, mint a pozíciókért és legitimitásért folyó küzdelmek, harcok műveleteit és epizódjait. Vagy egyszerűen önreflexióra késztetheti a szociológusokat Scimecca: vajon az ő szociológiájuk megfelel-e azoknak a kritériumoknak, amelyeket Scimecca keresztény szociológiáján számon kérnek, illetve amelyek alapján azt szociológiaként el nem ismerik, a szociológiából mint nem szociológiát kitessékelik, kiutasítják?
A másik, ami miatt Scimecca könyve figyelemre méltó lehet a szociológusuk számára, az az, hogy vele (újra?) színre lép, bejelentkezik a „keresztény szociológia”, kísérletet tesz az önmeghatározásra, elődjeinek felkutatására, alapítóinak felmutatására, önmaga elismertetésére és a határok újrarajzolására. Vagyis
a „keresztény szociológia” mint jelenség nagyon is figyelemre méltó lehet egy szociológus számára, olyan, ami megértésre és magyarázatra vár.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Korpics Márta – P. Szilczl Dóra (szerk.): Szakrális kommunikáció. A transzcendens mutatkozása. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Kutrovátz Gábor – Láng Benedek – Zempléni Gábor (szerk.): Határmunkálatok a tudományban. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Inglehart, Ronald F.: Religion’s Sudden Decline. What’s Causing it, and What Comes Next? (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)
Kovács Lajos (szerk.): A transzcendens mutatkozása. Tanulmányok. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Pócs Éva – Zempléni András (szerk.): Spirit possession. Multidisciplinary Approaches to a Wordwide Phenomenon. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
