Tévhitek terjednek és fertőznek, tartják magukat rendíthetetlenül, még ha életekbe kerülnek is. Ebben szerepet játszik számos egyéni és lélektani tényező, de ezek nem magyarázzák, miért virálisak és rezisztensek akár még a gyilkos tévhitek is. Cailin O’Connor, James Owen Weatherall The Misinformation Age: How False Beliefs Spread című könyvét ajánljuk.
E könyv a hitről szól, meg a tényekről, tudásról, tudományról, evidenciáról, igazságról, de legfőképp a tévhitekről. – Hogyan alakulnak ki hiteink, kivált a tévesek? Hogyan teszünk szert rájuk? Hogyan szilárdulnak meg? Miért terjednek? Miért oly rendíthetetlenek, dacára az őket cáfoló, elsöprő erejű evidenciáknak? Miért ennyire érzéketlenek és ellenállók? Sürgető kérdések ezek ma, amikor a tévhitek sokakat megragadnak, fogva tartanak, uralnak, adott esetben, következményeik miatt, életekbe kerülnek. Hiteink tehát nagyon is számítanak: hogy miket tartunk igaznak, az nagyon nem mindegy. Megnyilvánulnak abban, amit teszünk, amit mondunk, amit csinálunk, szerepet játszanak abban, hogy milyen döntéseket hozunk egyéni és közösségi szinten egyaránt. Nem ártatlanok tehát, vannak következményeik, adott esetben negatívak, veszélyesek, károsak. Igaz (igazolt) hiteink is lehetnek ilyenek, ám olykor nem bánjuk, hová vezet az igazság; vagy látva hová vezet, visszakozunk. De O’Connor és Weatherall könyve a tévhitekről szól, melyek viralitása és rezisztenciája különösen akkor igazán megdöbbentő és ijesztő, ha például – mint az oltástagadók esetében – gyermekek halnak miatta. Meg kell értenünk, sürgősen, miért és miként terjednek és szilárdulnak meg a tévhitek; ehhez viszont O’Connor és Weatherall szerint mindenekelőtt az szükséges, hogy megértsük, honnan származnak hiteink.
Vannak, melyek saját, személyes, közvetlen tapasztalatainkból erednek. Így például az, hogy a Nap kering a Föld körül, hogy a Föld lapos, hogy a medvehagyma nem mérgező, a gyöngyvirág meg az. Az utóbbi igaz, az előbbi kettő hamis, hiába mond mást a közvetlen érzéki tapasztalat; ámde ma is vannak laposföld-hívők, kik nem csak hiszik, hanem igazolni is akarják hitüket. Gondolhatjuk, hogy az ilyen embereknél valami agyilag nem stimmel, vagy stupidok, más esetben meg, hogy valamiféle előítélet, elfogultság, tapasztalatlanság, tudatlanság az ok. Ilyesmik minden bizonnyal szerepet játszanak abban, hogy laposföld-hívő vagy oltásellenes valaki, de
ha az individuális és pszichológiai tényezőkre fókuszálunk, akkor nem tudjuk megmagyarázni, miért terjednek és szilárdulnak meg egyes tévhitek, azt meg még kevésbé, hogy miért épp a tévhitek, nem pedig azokkal ellentétes, azokat cáfoló igazolt hitek.
Különben is, a tévhitek eredete O’Connor és Weatherall szerint összetettebb annál, semmint, hogy egyéni, testi-lelki hiányosságra, torzulásra vagy fogyatékosságra lennének visszavezethetők.
Vannak hitek, talán legtöbbjük ilyen, amelyek annak alapján alakulnak ki, amit mások mondanak nekünk; megbízunk másokban, megbízhatónak tartjuk a tőlük kapott információkat – mi mást tehetnénk? Ilyen hit például, hogy a Föld forog a Nap körül. Az érzéki tapasztalat mást mond, de nem a szemünknek hiszünk, hanem a tudománynak. És ez nem ésszerűtlen, a tudomány sem működhetne másképp effajta bizalom nélkül, ahogy semelyik másik emberi-társadalmi képződmény sem. Az információ megosztása és a megosztott információra támaszkodás sajátosan és általánosan emberi. De, adódik a kérdés, miért is bízunk meg másokban? Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk bennük, megbízható-e az az információ, amit velünk megosztanak?
Az informálással együtt semelyik információforrás sem informál minket arról, hogy megbízható, de akkor mégis miért hiszünk neki, bízunk meg benne, vakon? Honnan e bizalom? Nem legalább akkora esztelenség ez, mint a bizalmatlanság? Illetve a bizalmatlanság nem legalább annyira ésszerű, mint a bizalom?
Ha a lehető legtöbb igaz hittel szeretnénk rendelkezni, akkor meg kell bíznunk másokban; ha a legkevesebb tévhittel szeretnénk rendelkezni, akkor nem hihetünk el mindent, amit mások mondanak, akkor nem bízhatunk meg csak úgy másokban. Úgy tűnik, a bizalom és a megbízhatóság itt a kulcs, de
ha hiteink azon alapulnak, amit mások mondanak nekünk, akkor nehezen tudjuk elválasztani az igazat a hamistól.
A zöldségbárány, e Közép-Ázsiában honos, páfrányszerű növényen nővő lény, melynek húsa a legfinomabb bárányhús, gyapja pedig oly hófehér, amilyenről a hagyományos bárányok tenyésztői nem is álmodhatnak, a középkori európai feljegyzésekben az 1300-as években bukkan fel először. Miután egy sor megbízhatónak tartott utazó írta le, mint például az angol Sir John Mandeville, hogy a saját szemével látta az orosz sztyeppéken vagy a mai Mongólia területén a zöldségbárányt, minden ok megvolt arra, hogy tényként kezeljék a létezését. Amikor aztán az 1500-as években Sigismund von Herberstein báró, oroszországi nagykövet, a kor elismert geográfusa és történésze megerősítette, hogy Oroszországban találkozott a lénnyel, a zöldségbárány bekerült a tudományos enciklopédiákba is. 1751-ben Denis Diderot személyesen írta meg a zöldségbárányról szóló szócikket a 18. századi Encyclopédie-be, a Nagy Francia Enciklopédiába.
A zöldségbáránynak, mutat rá O’Connor és Weatherall, nincs köze individuális vagy pszichológiai fogyatékossághoz vagy hiányossághoz, hanem színtiszta társadalmi jelenség, és elterjedtsége meg elfogadottsága szükségszerű folyománya annak, ami igaz hiteinknek is a legfőbb forrása, megszerzésének leghatékonyabb eszköze.
Ha tehát, állítja O’Connor és Weatherall, meg akarjuk érteni, miért terjednek és érzéketlenek, megingathatatlanok a tévhitek, mint például a zöldségbárányé, akkor meg kell értenünk társadalmi karakterüket, és el kell fogadnunk, hogy igaz és nem igaz hiteink közül sok, ha nem a legtöbb, másoktól származik, vagyis hogy tévhiteink legtöbbje ugyanonnan ered, mint igaz hiteink legtöbbje.
Ma, a spin és marketing korában, az álhírek, álinformációk általában (politikai, gazdasági-ipari) propaganda, manipuláció és a média termékei. Nem a csalóka, téves emlékezet vagy valamiféle fogyatékosság szüli a tévhitek zömét, hanem az erőviszonyokat befolyásolni, átalakítani, megváltoztatni akarás. Ámde ez O’Connor és Weatherall szerint ugyanúgy nem ad magyarázatot arra, hogy miért tesznek sokan magukévá tévhiteket, még kevésbé, ha azok a cselekvések, amelyekben a tévhitek megnyilvánulnak, nagy kockázatot hordoznak magukban, vagy egyenesen életveszélyesek: hogy például miért hiszik-vallják emberek rendíthetetlenül, hogy a dohányzás nem okoz rákot, miközben látják meghalni rákban szeretteiket, kik dohányoznak. Hogyan tudja felülírni vagy hatástalanítani a tévhit a közvetlen tapasztalat és a tudományos kutatás által igazolt hiteket? Hogyhogy nem rendülnek meg, jóllehet következményeit látva mégiscsak megrendülnek? Miért ily érzéketlenek, ellenállók, makacsok a tévhitek, kivált a gyilkosok?
A propaganda, a manipuláció, állítja tehát O’Connor és Weatherall, éppúgy nem ad kielégítő választ ezekre a kérdésekre, mint az individuális és pszichológiai tényezőkkel való magyarázat, és arra sem, hogy miért épp a tévhit terjed és tartja magát a cáfoló evidenciák ellenére is. Amellett érvelnek, hogy
a társadalmi tényezők lényegiek annak megértésében, hogy miért terjednek a hitek, köztük a tévhitek, és miért tudnak oly makacsok lenni még ha gyilkosok is.
Könyvükben azokat a mechanizmusokat tárják föl, amelyek révén a tévhitek terjednek, és megmutatják, hogy ugyanezen mechanizmusok felbecsülhetetlen értékűek számunkra, mert nekik köszönhetően tehetünk szert az igaz (igazolt) hitekre is; hogy e mechanizmusok egyúttal lehetővé teszik annak megértését, hogy miért tartják makacsul a tévhitek hamisságuk és életveszélyességük ellenére is.
Tévhitekre O’Connor és Weatherall történelmi példák sorát hozza, melyek zöme a tudományból származik, és megmutatják, hogy tudósok egy bizonyos csoportjának tagjai miként tettek szert egy-egy tévhitre, és miként tartottak ki mellette akkor is, amikor hamisságát igazoló, kényszerítő evidenciákkal szembesültek. E példák elemzéséhez számítógépes szimuláció és matematikai modellezés eszköztárát használják, azokat, amelyeket mások az episztemikus közösségek vizsgálatára dolgoztak ki. Ez az eszköztár, állítja O’Connor és Weatherall, minden olyan emberi csoport vagy közösség elemzésére használható, amelynek tagjai információkat gyűjtenek, szereznek és osztanak meg egymással. Vagyis bár példáik túlnyomórészt a tudományból származnak, ez, állítja O’Connor és Weatherall, nem jelenti, hogy amire elemzésük során jutnak, azok csak a tudósok közösségéire lennének igazak; ellenkezőleg, azok a társadalmi tényezők, azok a társadalmi mechanizmusok, amiket a tudományos tévhitek elemzése során föltárnak, minden tévhit tartósságágának és terjedésének megértéséhez kulcsfontosságúak.
O’Connor és Weatherall végül is tehát amellett érvel, hogy
nem értjük meg a tévhitek terjedését és makacsságát, ha az individuális/pszichológiai tényezőkre vagy a propagandára/manipulációra fókuszálunk, hanem ehhez azt kell megértenünk, hogy miként működnek és változtak meg a társadalmi interakciók hálózatai, és ezek miként határozzák meg azt a képességünket, hogy hiteket alakítsunk ki.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
McIntyre, Lee: Post-Truth. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Rommetveit, Kjetil: Post-Truth Imaginations. New Starting Points for Critique of Politics and Technoscience. (Online könyvtárunkból letölthető.)
Giusti, Serena – Piras, Elisa (szerk.): Democracy and Fake News. Information Manipulation and Post-Truth Politics. (Online könyvtárunkból letölthető.)
Krekó Péter és Falyuna Nóra (szerk.): Sarlatánok kora. Miért dőlünk be az áltudományoknak? (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Bárdos Dániel és Tuboly Ádám Tamás (szerk.): Emberarcú tudomány. Áltudományok és összeesküvés-elméletek szorításában. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
