A terek önmagukban, nem csinálnak semmit, nyitottak bármire, nyitva hagynak mindent; csak a beépített, berendezett terek – a térbeli elrendezések és elrendezett terek – tudnak csinálni valamit, olyasmit, ami politikai dimenziót ad nekik. A Duncan Bell & Bernardo Zacka által szerkesztett Political Theory and Architecture című tanulmánykötetet ajánljuk.
Kezdjük azzal, ami e kötet tanulmányaiból hiányzik: az erőszakkal! Azzal, hogy a térben létrejövő, emberek/emberi testek közötti viszonyok elválaszthatatlanok az erőszaktól, minthogy a teret, ahol ezek a viszonyok létrejönnek, elfoglalják, lefoglalják, lezárják – más testekkel szemben (Gumbrecht, 71). Ám nemcsak emberi testek csinálják ezt, hanem olyan artecorpusok is, mint az építészeti alkotások, melyek – mint fogalmaz kötetünk egyik tanulmányában Jan-Werner Müller – lezárnak és megnyitnak, zárva és nyitva hagynak, láthatóvá és láthatatlanná tesznek, lehetővé és lehetetlenné csinálják az összejövést és szétválást, egyesülést és fölbomolást, összefonódnak a szubjektivitás és interszubjektivitás teremtésével, alakításával és formálásával. Ennélfogva az építészeti alkotásoknak, ezeknek a nem emberi testeknek politikai dimenziójuk van; ám egyszersmind erőszakot is gyakorolnak. Épp ezért itt az ideje, hogy a politikaelmélet ne vegye félvállról az építészeti alkotásokat.
Bizonyos építészeti alkotások, mint például bizonyos emlékművek, olykor felkeltik a politikatudósok érdeklődését, kivált, ha politikai harc bontakozik ki vagy politikai botrány tör ki körülöttük, de egyébként alig-alig. E mögött minden bizonnyal részben az áll, hogy ezek építészeti vagy művészi alkotásoknak tűnnek, melyek legfeljebb a politika hátteréül, díszletéül, keretéül vagy felületéül szolgálhatnak. Kötetünk tanulmányainak ezzel szemben közös alapfeltevése, hogy
az építészeti alkotások politikai jelentősége jóval több ennél: politikai erőt testesítenek meg.
A politikatudomány ezért jól teszi, ha figyelmének középpontjába állítja az építészetet. Ebben olyan huszadik századi, politikával-társadalommal foglalkozó gondolkodók lehetnek segítségére, akik elméleteikben különös figyelmet fordítottak az építészetnek, az építészeti alkotásoknak és környezetnek: Henri Lefebvre, Michel Foucault, Bruno Latour például.
Nem mindegy persze, hogy mire és miként figyel az, aki politológusként az építészetet figyelmének középpontjába állítja. Az egy dolog, ha azt mondjuk, hogy az építészeti alkotások kifejezik a politikát, összesűrítve megjelenítik, képviselik, vagy hogy ezek politikai-hatalmi harcok tárgyai, tétjei, felületei; az viszont már más, ha azt mondjuk, hogy
az építészeti alkotások teremtik, alakítják, formálják, szervezik a politikai valóságot.
Ez utóbbi esetben az építészeti alkotások nem egyszerűen a politika lenyomatai, kifejeződései, közvetítői (jelkép, szimbólum, reprezentáció, médium), hanem
politikai (ható)erővel bíró ágensek – tehát cselekvőképességet (ágenciát) tulajdonítunk nekik.
Kötetünk tanulmányainak közös alapfeltevése pontosan ez, és mindegyik az építészeti alkotások valamiféle politikai (ható)erejéről, ennélfogva valamiféle ágenciájáról szól.
Ennek egyik lehetséges értelmezése szerint az építészeti alkotások pontosan azt csinálják, amit a politika az építészeti alkotásokba beleírt, beprogramozott. Erre lenne példa a Panopticon, amelynek esetében „[a] hatalom alapelve […] a testnek, a felületek, fények, tekintetek összehangolt felosztásában [testesül meg]; egy olyan elrendezésben, amelynek belső mechanizmusai teremtik meg azt a viszonyt, amely fogva tartja az egyént” (Foucault, 275). Vagyis itt a hatalom épületbe és annak szerkezetébe fordítódik át, az épület és szerkezete az, ami gyakorolja a hatalmat, és pontosan azt/úgy csinálja, ami/ahogy belé van írva vagy programozva.
Egy másik lehetséges értelmezés szerint nem csupán az épületbe írt (elképzelt) alany és tényleges (hús-vér), épületet használó, ám nem szófogadó alanyok között lehetséges konfliktus, hanem lehetséges az is, hogy az építészeti alkotások fordulnak szembe megalkotóikkal: nem vagy nem egészen, nem pontosan azt csinálják, ami beléjük van írva, programozva. Ez másként, kötetünk szerkesztőivel fogalmazva, annyit tesz, hogy az építészeti determinizmus álláspontja tarthatatlan, amint azt szerintük a modernista-építészeti projektek kudarcai, a hozzájuk kapcsolódó építészeti-politikai várakozások és remények meghiúsulásai is mutatják. Éppen ezért – azaz mert lehetségesek nem szót fogadó alanyok és nem szót fogadó építészeti alkotások egyaránt – a „Miben rejlik az építészeti alkotások politikai ereje?” kérdés nem egyszerűsíthető le a „Mi az építészek politikai motivációja?” vagy a „Milyen politikai célok elérésének eszköze az építészet?” kérdésre.
Kötetünk két szerkesztője azt kérte politikaelmélettel foglalkozó kollégáiktól, kik kutatásának középpontjában nem az építészet áll, hogy tanulmányaik arról szóljanak, hogy miként fedezték föl saját témájukban az építészetet, annak politikai jelentőségét, milyen kérdéseket vetett/vet föl ez számukra, s miként látták/látják ezeket a kérdéseket megválaszolhatónak. Kötetünk szerzői így végül is szabad kezet kaptak, hogy az építészetet (értve ez alatt az építészeti környezet létrehozásában, alakításában, formálásában szerepet játszó építészeti elméletet, gyakorlatokat és alkotásokat) oly módon vonják be a politikaelméletbe, ahogy tudják, illetve ahogy a politikaelmélet szempontjából a legígéretesebbnek tartják. Az elkészült tanulmányok a két szerkesztő szerint négy csoportba oszthatók aszerint, hogy miként tematizálják az építészetet mint politikai erőt. A kötetet ennek megfelelően a következő négy fejezetre osztották, a bennük szereplő tanulmányok pedig többek között a következő kérdéseket tárgyalják:
- Építészet és politikai rezsimek viszonya – Van-e értelme azt mondani, hogy mindegyik rezsimnek van sajátos építészete? Ha igen, mivel magyarázható ez a kapcsolat?
- Az építészet mint konstitutív – A tér konfigurációja miként alakítja-formálja azt, ahogy az emberek összejönnek, összegyűlnek, együtt cselekednek, vagy azt, ami összefűzi, összeköti, összetartja őket?
- Építészet mint infrastruktúra (infrastrukturális ágens) – Hogyan értelmezhető az építészet szubjektumformáló szerepe egy olyan korszakban, mint a mai, amelyet az emberek és dolgok, személyek, áruk, eszmék, kórokozók és szenny/káros anyagok, tőke cirkulációja, emberek és nem emberek mozgása, áramlása határoz meg?
- Építészet politikai ágenciája – Mit tudnak csinálni az építészeti alkotások, és mit nem? Hogyan gondoljuk el az építészetet mint politikai (politikát-társadalmat alakító, formáló) erőt? A politika csupán emberek közötti viszony, vagy inkább emberi és nem emberi entitások alkotta szövetségek és szembenállások komplex kötege? Vizsgálhatók-e az építészeti alkotások és építmények önmagukban, vagy inkább emberek és nememberek komplex hálózatában? A politika kívülről, mint előzetesen létező szféra gyakorol hatást az építészetre, vagy emberek és nememberek sokasága közötti koprodukció eredménye-e a politikai hatás?
Akárhogyan is, ahogy mondtuk:
ha az építészeti objektumoknak politikai (ható)erőt, akkor egyben valamiféle ágenciát is tulajdonítunk nekik. Ha az ilyen alapállású politikaelméletnek lenne nyelvtana, akkor ez az ágencia úgy jelenne meg, hogy az építészeti alkotások a nyelvtani alany helyét foglalnák el, a nyelvtani személyek (így az emberek) pedig a tárgyakét egy-egy mondatban (vö. Vismann, 60.).
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Tamáska Máté: Építészetszociológiai tanulmányok, 13–26. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Yaneva, Albena: Latour for Architects. (Open Access)
Leach, Neil: The Anaesthetics of Architecture. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Spencer, Douglas: The Architecture of Neoliberalism. How Contemporary Architecture Became an Instrument of Control and Compliance. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Borch, Christian (szerk.): Architectural Atmospheres. On the Experience and Politics of Architecture. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
