Megváltozik-e a nyilvánosság szerkezete a média digitalizálódása és platformosodása következtében? Ha igen, miben áll a nyilvánosság újabb szerkezetváltozása, és milyen következményei vannak a politikai nyilvánosságra és vele a demokratikus vélemény- és akaratképzésre? Jürgen Habermas A New Structural Transformation of the Public Sphere and Deliberative Politics című, 2023-ban megjelent kis könyvét ajánljuk.
Az eredetileg német nyelven, 2022-ben megjelent könyvecske három szöveget tartalmaz. Az első kicsit átdolgozott változata annak a tanulmánynak, amely a Leviathan Sonderband 37-ben jelent meg; a második egy vele készült, az Oxford Handbook on Deliberative Democracy című könyvben olvasható interjú rövidített változata; a harmadik a Habermas and the Crisis of Democracy: Interviews with Leading Thinkers című kötethez írt előszó átdolgozott változata. E három szöveg közül csak az első foglalkozik a nyilvánosság újabb szerkezetváltozásának kérdésével, de annak is nagyjából a fele arról szól, amiről a másik kettő: a deliberatív demokrácia fogalmáról. Nem véletlen: ez az, ami elméleti keretét és alapját adja az új média habermasi elemzésének. Ezt, a deliberatív demokrácia saját elméletét Habermas már korábban kidolgozta, most igazából csak használja a nyilvánosság újabb szerkezetváltozásának vizsgálatára; ugyanez mondható el a nyilvánosság elméletéről is. Ennek viszont megvan az ára, az, ami az új médiáról és a nyilvánosság szerkezetére gyakorolt hatásairól szóló habermasi elemzést olvasva egyre világosabb lesz:
Habermas elmélete nem igazán alkalmas a nyilvánosság újabb szerkezetváltozásának megragadására, leginkább csak megítélésére és annak egy kissé túlbonyolított nyelven való ismételgetésére, amit mások erről már elmondtak.
A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Habermas első, mindmáig legsikeresebb, először 1962-ben megjelent könyve elbeszéli a nyilvánosság társadalom- és fogalomtörténetét. A 2022-es / 2023-as kis könyv első, a nyilvánosság újabb szerkezetváltozásával foglalkozó tanulmánya nem beszéli el újra, hanem arra összpontosít, hogy a média digitalizálódása és platformosodása milyen változást idézett elő a nyilvánosságot illetően, és milyen következményei vannak a demokratikus-deliberatív akarat- és véleményképzésre nézvést.
A nyilvánosság mint társadalmi képződmény természetesen nem egyszerűsíthető le a politikaira, Habermas mégis és szándékosan a nyilvánosság demokratikus akarat- és véleményképzésben játszott funkciójából kiindulva, a politikaelmélet nézőpontjából veszi szemügyre az új médiát és nyilvánosságra gyakorolt hatását. Ennek elméleti kerete és alapja „adott”:
- egy olyan, másutt, korábban kidolgozott demokráciaelmélet, amely egyszerre empirikus és normatív (nem tisztán empirikus és nem tisztán normatív) kíván lenni, és amelynek módszere éppen ezért a „racionális rekonstrukció”;
- a deliberatív demokrácia egy olyan elmélete, amelynek egyik központi fogalma a politikai (politikai funkciót betöltő, szerepet játszó) nyilvánosság mint a politikai vélemény- és akaratképzés színtere.
Nem fogjuk ismertetni a deliberatív demokrácia habermasi elméletét, csak röviden annyit idézünk föl belőle, amennyi ahhoz szükséges, hogy lássuk, Habermas honnan veszi szemügyre és ítéli meg a nyilvánosság újabb szerkezetváltozását és annak következményeit a politikai vélemény- és akaratképzésre.
A modern demokráciának, miután az isten által való felkentségbe vetett hit legitimáló ereje semmissé lett, bizonyos mértékig magából kell a legitimitást megteremtenie, mégpedig a demokratikus akaratképzés jogilag intézményesült eljárása révén. A kérdésre, hogy mégis hogyan képes egy eljárás legitimitást teremteni, arra a választ Habermas szerint részben az a két feltétel adja meg, amelyet a szóban forgó eljártásnak egy modern demokráciában ki kell elégítenie:
- minden, az esetleges döntések által érintettet az akaratképzés folyamatában egyenjogú résztvevőként ismer el, fogad be (inkluzivitás);
- a közösen meghozott döntés egy ésszerű tanácskozás eredménye (diszkurzivitás).
Az első annak a demokratikus kívánalomnak felel meg, mely szerint a politikai akaratképzésben minden érintett egyenjogúként vehessen részt, a második pedig azt a követelményt fejezi ki, hogy a döntéseknek a résztvevők által a véleményformálás során mozgósított érveik erejétől kell függenie, és megalapozza azt a feltételezést, hogy a döntések elfogadása minden résztvevő, minden érintett számára ésszerű.
Habermas szerint tehát
az inkluzivitás és a diszkurzivitás az elengedhetetlen föltétele annak, hogy az akarat- és véleményképzés eljárása legitimációteremtő lehessen.
Ez rávilágít arra, hogy miért központi jelentőségű a szóban forgó eljárás szempontjából a politikai nyilvánosság, hiszen az utóbbi minden felnőtt és választásra jogosult polgárt egyenjogúként elismerő és befogadó akarat- és véleményképződés színtere. Nem a kollektíve kötelező érvényű döntések meghozataláé, hangsúlyozza Habermas, de azok megvitatásáé és megítéléséé igen; vagyis
a deliberatív demokrácia habermasi elmélete nem az ún. közvetlen demokrácia egyfajta elmélete.
A nyilvánosság politikai funkciójának szempontjából, mely funkció abban áll, hogy a versengő, nyilvános, egyben releváns és effektív véleményeket napvilágra hozza, ütköztesse és ezáltal formálja, a média központi jelentőségű. Releváns ugyanis egy nyilvános vélemény akkor, ha a vélemény megoldandó közügyeket, közgondokat, közproblémákat tár fel, és effektív akkor, ha képes felkelteni az ügyek, gondok, problémák által érintettek széles körének figyelmét. Mármost a tömegmédia az egyetlen, amelyik képes erre: a nyilvános kommunikációs zajt releváns és effektív nyilvános véleménnyé alakítani-sűríteni.
A kérdés, amit Habermas körbejár, hogy miként változtatja meg a digitalizálódás és a platformosodás a médiákat (köztük a tömegmédiákat), és ennek milyen hatása van a nyilvánosságra, annak szerkezetére, valamint arra, ami deliberatív-demokratikus minőséget kölcsönöz a politikai-nyilvános vitáknak (inkluzivitás és diszkurzivitás)? Habermas erre adott válasza nagy vonalakban és pontokba szedve a következő:
- Ami a digitális médiában az igazán új, az a platformosodás, az, hogy minden potenciális felhasználót önálló és egyenjogú potenciális szerzővé avat. Az új médiák épp abban különböznek a hagyományosoktól, hogy a digitális technológiát arra használják, hogy a potenciális felhasználóknak az egymáshoz kapcsolódás határtalan lehetőségével egy olyan üres felületet kínáljanak, melyet saját és tetszés szerinti tartalommal tölthetnek meg az idők végezetéig. Ezzel ezek a médiák – jóllehet nem állítanak elő semmi tartalmat, csak legfeljebb felhasználóként, és nem válogatnak, szerkesztenek, azaz nem csinálnak semmi olyasmit, amit a felelős kiadók és szerkesztőségek csinálnak, mégis – alapvetően megváltoztatják a nyilvános kommunikáció jellegét.
- Az új média a polgári-demokratikus nyilvánosság egalitárius-univerzális ígéretét (általános hozzáférhetőség, egyenjogúság, közönség lezárhatatlansága) látszik beteljesíteni. Minden embernek saját és nyilvánosan észlelhető hangot, annak mozgósító erőt látszik tudni adni, biztosítani; úgy tűnik, az alanyokat kiszabadítja a receptív befogadó szerepéből, megadja mindenkinek az esélyt, hogy a spontán vélemények anarchikus cseréjében hallassa hangját, ne csupán előre adott témában és témához szólhasson, hanem maga tematizáljon, lájkokat és kommentárokat generáljon. Ám ennek, mindenki potenciális szerzővé avatásának, az alanyok hagyományos médiumok gyakorolta gyámsága alóli felszabadulásának megvan az ára: szinte bármi (bármilyen tartalom) mehet, ellenőrizetlenül. Ahogy tehát a könyvnyomtatás mindenkiből potenciális olvasót csinált, úgy csinál mindenkiből a digitális média potenciális szerzőt. Eltartott egy ideig, míg mindenki megtanult olvasni, meddig fog tartani, míg mindenki megtanul szerzőnek lenni? Ezt tehát meg kell tanulni, de egyben szerkesztőnek lenni is, hogy tudjuk szűrni, ellenőrizni, megítélni a tartalmat általánosan elfogadott kognitív/normatív vagy esztétikai kritériumok szerint.
- Hogy ily módon mindannyian szerzők és szerkesztők lehetünk, de nem tanultunk meg szerzők és szerkesztők lenni, az kihat a politikai közösségben zajló politikai vélemény- és akaratképzésre: a politikai nyilvánosság széttöredezik, egyszersmind korlátok/határok nélkülivé válik. Vagyis a kommunikációs hálózatok, melyek spontán módon meghatározott témák vagy személyek körül képződnek, egyfelől határtalanul, korlátlanul bővülhetnek, másfelől viszont egymástól dogmatikusan lezárt kommunikációs körökbe tömörülnek. Ez a határtalanság és töredezettség a sajtó/tv/rádió (professzionális médiumok) teremtette nemzetállami nyilvánosság integratív-inkluzív ereje ellen hat, azt ássa alá.
- Az új nyilvános, közösségi-kommunikációs hálózatok vagy terek nem nevezhetők sem nyilvánosnak, sem magánnak, hanem félig nyilvánosnak, és leginkább az ezidáig magánlevelezésre fönntartott kommunikáció szférájának nyilvánossá duzzasztásaként ragadhatók meg. Innen – a kommunikáció buborékok vagy kommunikációs zsombékok felől – nézve a demokratikus jogállam politikai nyilvánossága se nem a konkuráló és kritizálható igazságigénnyel színre lépő kommunikációk diszkurzív és inkluzív, se nem a közügyek megvitatásának-átbeszélésének integratív tere, hanem egyike az egymással versengő nyilvánosságoknak.
A politikai nyilvánosság közös és közösséget teremtő tere az egymással versengő nyilvánosságok küzdőterévé fokozódik le, és töredezik félnyilvánosságokra egyszersmind,
ahol is nem az érvek ereje számít, a disszonáns hangokat kizárják, a konszonáns hangokat bevonják a professzionálisan nem ellenőrzött és szűrt kommunikációba.
Ha tehát a politikai nyilvánosság a deliberáció inkluzív és diszkurzív tere és a demokratikus akarat- és véleményképzés színhelye, akkor
a félnyilvánosságra töredezett politikai nyilvánosság, a nyilvánosság újabb szerkezetváltozása, szól Habermas végkövetkeztetése, a demokratikus-deliberatív vélemény- és akaratképzést veszélyezteti, ássa alá.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Adut, Ari : Reign of Appearances. The Misery and Splendor of the Public Sphere. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)
Scudder, Mary F.: Beyond Empathy and Inclusion. The Challenge of Listening in Democratic Deliberation. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)
Brunkhorst, Hauke – Kreide, Regina – Lafont, Cristina (szerk.): The Habermas Handbook. (E-könyv – Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Emden, Christian J. – Midgley, David: Beyond Habermas. Democracy, Knowledge, and the Public Sphere. (E-könyv – Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
