Ami még tegnap halálos betegség, életveszélyes agyi zavar, abnormális vagy kriminális állapot, az ma cégek és pártok stratégiáinak, taktikájának, marketingjének, kampányának, kommunikációjának szerves eleme. Ez a nosztalgia, annak olyan új formája, amely csúcsra járatja, de egyben öli is azt. Grafton Tanner Foreverism című könyvecskéjét ajánljuk.
A nosztalgia a görög nosztosz (hazatérés) és algosz (fájdalom) szavakból képzett szó, de nem (ókori) görög eredetű. Johannes Hofer svéd orvos alkotta meg 1688-ban, a külföldön szolgáló katonák halálos honvágyáról írva. A 17–18. században betegségnek tartották, őrületnek, agyi zavarnak, amely életveszélyes is lehet, és egészen a 19. század közepéig-végéig a honvággyal, a hazavágyódással volt azonos, azt a kettős, keserédes érzést jelölte, hogy örömmel gondolunk vissza volt, magunk mögött hagyott otthonunkra, mégis fájdalommal, mert szeretnénk, jó lenne ismét ott lenni, de nem lehet.
A hazavágyódással és annak lehetetlenségével egyjelentésű nosztalgiának megvan az időbeli dimenziója, de alapvetően mégiscsak térbeli dimenzióval bír; az időbeli dimenzió a 20. században válik benne uralkodóvá, amikor is a nosztalgia a múlttól való megszállottság és a múltba való visszavágyódás jelentését veszi föl. Ennek föltétele, hogy a jelent gyökeresen másnak lássuk, mint a múltat, ami egyben lehetővé teszi azt is, hogy a nosztalgia leváljon az individuumról, kollektív legyen, valamint az egyéni életidőn túli időkre vonatkozzon, például nemzettudatunkat tápláló-fűtő régi dicsőségünkre, nagyságunkra.
Az, hogy a jelen más, mint a múlt, és egyre gyorsabban az, nem elégséges feltétele a nosztalgiának; mert ha haladunk, akkor a jövő nemcsak más lesz, mint a múlt, hanem jobb is; akkor nem vissza, hanem előre kell vágyódnunk, nem vissza, hanem előre kell pörgetnünk, lehetőleg föl is kell gyorsítanunk a történelem kerekét. Vagyis ha haladás van, akkor a nosztalgiának nincs helye, csak akkor lesz, ha a haladás kérdésessé válik, ha a jelent, bár jobbnak kellene lennie, mégis rosszabbnak látjuk, mint a múltat, miközben pörög a történelem kereke előre vagy egyhelyben. A nosztalgiához tehát részben az kell, hogy a jelen ne a múlt ismétlődése/visszatérése legyen, részben pedig valamiféle szakadás vagy törés, amiért is elvágyódunk a jelenből, de nem előre a jövőbe, hanem vissza a múltba, mint szebbe, jobba, igazibba, boldogabba, dicsőbbe, eredetibbe, természetesebbe, emberibbe, autentikusabba.
Ha csak magát a nosztalgiát nézzük, ahogy a fenomenológia teszi, akkor megállapíthatjuk:
a múltra irányul, olyan múltra, amely végérvényesen visszahozhatatlan, nem lesz jelen sohasem.
Nem egyszerűen azért, mert az idő visszafordíthatatlan, hanem azért, mert semmi sem lesz ugyanolyan, mint amilyen volt, hiába győzzük is le akár az időbeli (térbeli) távolságot. Ahová visszavágyódunk, az utólag képződik, amiért is
a nosztalgia (visszavágyódásunk) tárgya nem csupán soha nem lesz jelen, hanem soha nem is volt jelen.
Fenomenológiai szemmel nézvén kísértést érzünk, hogy a nosztalgiát egyéni-lelki jelenségre redukáljuk, de ez tévedés. Merthogy a visszavágyódás nem csak individuális-szubjektív, hanem kollektív is lehet, ahogyan a tárgyát képező múlt sem csak az én (saját, személyes) múltam, hanem közös múlt is lehet, amely szintén soha nem lesz és nem volt jelen.
Mégis jelenvalóvá tehető, sőt bizonyos értelemben örökkévalóvá. Ezt csinálja a film- játék- és szórakoztatóipartól kezdve a politikai aktorokig mindenki, aki újjáéleszti, újra meg újra újjáéleszti, ily módon múlni (múlttá válni), véget érni, lezárulni nem hagyja a múltat. Ezt nevezi Tanner foreverismnek, amit örökkévalóságizmusnak fordíthatunk.
A foreverism kifejezést Tanner a marketingből veszi át, megőrizvén ily módon az utalást arra, hogy a nosztalgia ma az egyik legerősebb és legjövedelmezőbb érzés és vágy, ám egy kicsit más értelemben használja, s megkülönbözteti a megőrzéstől (konzerválás) és a helyreállítástól (restaurálás). Mindhárom egyfajta stratégia vagy praxis, amely a nosztalgikus szubjektum múlt iránti keserédes vágyának ébren tartását és enyhítését szolgálja, de
az örökkévalóságizmus nem megőrizni vagy felújítani, újramegjelentetni vagy újrakiadni akar, hanem újraéleszteni, újra életre kelteni, rebootolni a múltat, például a régi nagy kedvenceket, ikonikus darabokat, legendás alkotásokat; sőt azt akarja, hogy a múlt soha ne múljon el, ne záruljon le, ne fejeződjön be, ne érjen véget, most és mindörökké élő, eleven, jelenvaló legyen.
Hogy valamit ebben az értelemben örökkévalóvá tegyünk, annak lehet a nosztalgia a mozgatója, de az örök jelenlét megszünteti a keserédes sóvárgást (visszavágyódást), így magát a nosztalgiát, mely akkor éledhet föl, ha valami veszendőbe ment, elmúlt, véget ért, távol van, nincs itt, nincs jelen. Ám ha a múlt sohasem múlik el, akkor nincs hová visszavágyódni, illetve ha nincs hová visszavágyódni, mert a múlt örökké jelen van, akkor nincs a soha el nem múlása iránti vágy sem.
Az örökkévalóságizmus valójában antinosztalgikus; használja a nosztalgiát, csúcsra járatja, hiszen abból él, de egyben öli is azt. Az örökkévalóságizmusnak tehát van egy dialektikája, mely abban áll, hogy egyszerre táplálja, tüzeli és írtja a nosztalgiát.
Különböző popkulturális alkotásokon és Donald Trump kampányszlogenjén (Make America Great Again!) kívül az örökkévalóságizmus példájaként hozza Tanner a felhőalapú tárhelyeket, melyek lehetővé teszik, hogy számtalan képet, videót és más egyéb tartalmakat őrizzünk emlékbe, tegyünk a mindekori jelen számára hozzáférhetővé. Ám ha az örökkévalóságizmus nem megőrzés, ha lényegi eleme neki a rebootolás, akkor a felhőalapú tárhely nem igazán jó példa, mert nincs többről vagy másról szó, mint a múlt darabkáinak, töredékeinek gyűjtögetéséről, felhalmozásáról, megőrzéséről és az emlékezés számára elérhetővé tételéről, ily módon a véget nem érő, örök nosztalgiázás lehetőségének biztosításáról. Persze a digitális memóriában tárolt tartalmak is rebootolhatók, de hogy hol és miként történik meg ez, adott esetben nemcsak egyénileg, hanem közösségileg is, arról Tanner semmit sem mond.
És sok minden másról sem, jóllehet ha az örökkévalóságizmus olyan (kulturális, politikai és üzleti) gyakorlat, amely a múltat nem hagyja, nem engedi elmúlni, véget érni, mert újra meg újra élővé, elevenné, jelenvalóvá teszi, újraéleszti, akkor csak úgy adódnának a megválaszolandó kérdések. Így például a követekezők:
Nem ilyesmit csináltak-e a szóbeliség kultúrájában a népmese- és történetmondók, kik nem hagyták, hogy múlttá váljanak (feledésbe vesszenek) a történetek? Nem ilyesmit csinálnak-e az írásbeliség kultúrájában a szövegértelmezők, akik újra meg újra életet lehelnek a múlt szövegeibe, jelenvalóvá teszik azokat? Nem ilyesmit csinálnak-e az úgynevezett klasszikusok, kik vagy amik sajátja „egyfajta időtlen jelen”, nem kívül vagy túl vannak az időn, hanem úgyszólván maguk hidalják át, győzik le a történeti-időbeli távolságot, „úgy mond[anak] valamit a mindekori jelennek, mintha egyenesen neki mondaná[k]” (Gadamer 323, 324–325)? Vagyis
mi a különbség az örökkévalóságizmus és a mese- meg történetmondás, örökkévalóságizmus és a szövegértelmezés, valamint az élő (életre kelő) legenda és a klasszikus között?
És mi a különbség a popkulturális és a politikai örökkévalóságizmus között? És mit csinál az örökkévalóságizmus azon túl, hogy nyerséget termel és szavazatot hoz, szolgálja mindkettő maximalizálását?
A képek forrása: pixabay.com
Ajánlott olvasmányok:
Pintér Judit Nóra: A nem múló jelen. Trauma és nosztalgia. 85–108. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Kiss Balázs – Szabó Gabriella: Közös nosztalgiák. Századvég (2021/2) 77–100.
Kenny, Michael: Back to the Populist Future? Understanding Nostalgia in Contemporary Ideological Discourse. Journal of Political Ideologies (2017/3), 256–273. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Norocel, Ov Cristian – Hellström, Anders – Jørgensen, Martin Bak(szerk.): Nostalgia and Hope. Intersections between Politics of Culture, Welfare, and Migration in Europe. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
