Ha a fogyatékosság úgy, ahogy van, társadalmi konstrukció, akkor nem lehet különbséget tenni természet és társadalom, adottság és csinálmány között, s akkor minden további nélkül dekonstruálhatjuk a fogyatékosságot. Ez Julie E. Maybee Making and Unmaking Disability című könyvében kifejtett álláspontja annak önellentmondásosságával együtt.
Volt egy ember, Michel Foucault, aki – egyesek szerint – nem hitte el haldokolva sem, hogy létezik az 1983-ban azonosított HIV-vírus; az erről és e körül folyó szövegelést olyan elnyomó diskurzusnak tartotta, amely azt célozza, hogy a homoszexuálisok saját magukat nyomják el ahelyett, hogy vágyaik korlátlan, mértéktelen kiélésével – határáthágásokkal – felszabadítanák magukat. Ahogyan tette ő például Kaliforniában (San Francisco) vagy Tunéziában (Sidi Bou Said).
Volt ez az ember, aki – egyesek szerint – nem hitte el, hogy van különbség biológiai tény és társadalmi konstrukció között, ám aki – mutatnak rá mások – soha nem mondta, hogy ha valami társadalmi konstrukció (diskurzus), akkor az nem lehet igaz. Hogy mit és miként lát(hat)unk és mond(hat)unk, az feltételekhez kötött, mi több, a tudás elválaszthatatlan a hatalomtól, de ebből nem következik, hogy amit látunk és mondunk, amit tudunk, az nem igaz.
Volt ez az ember, aki talán nem hitte el haldokolva sem, hogy létezik HIV-vírus, de nem tagadta, hogy vannak biológiai tények. Ezek közé tartozott a HIV-vírus is, olyannyira, hogy emberünk ebbe halt bele.
Vele, mármint a HIV-vírussal nem lehetett olyan játékot játszani, mint az S/M-ben, ahol is a játék bármennyire is komoly, és túlmegy az elképzelhetőn, mégiscsak szabályozott: sorozatgyilkosoknak belépni tilos, és bármikor nemet mondhatunk, kiszállhatunk. Van tehát valami a diskurzuson (konstrukción) kívül, valami, ami független a diskurzusoktól (konstrukciótól): nem úgy táncol, ahogy mi fütyülünk, akkor sem, ha fütyülnünk kell ahhoz, hogy táncoljon.
Volt egy másik ember, Julie E. Maybee, aki a 19. századi filozófiával foglalkozott, többek között G. W. F. Hegellel, ám miután lánya agyi aneurizma következtében fogyatékos lett, a fogyatékosság került érdeklődésének középpontjába, s lett a fogyatékosságtudomány (disability studies) művelője.
E interdiszciplináris diszciplína két fő alapelve a következő: 1. A fogyatékosság tanulmányozásának azok nézőpontját és tapasztalatait kell középpontba állítania, akiket fogyatékosnak nevezünk. 2. A feladat nem csupán a fogyatékosság megismerése, hanem az is, hogy megkérdőjelezze, aláássa és lerombolja azokat a fogyatékosokkal kapcsolatos előítéleteket és hátrányos megkülönböztetéseket, valamint azokat a gyakorlatokat, amelyek a fogyatékosok társadalmi világból való kizárását, elnyomását eredményezik.
A fogyatékosságnak van orvosi és szociális modellje. Az utóbbi szerint amit fogyatékosságnak nevezünk, az nem teljesen egészségi állapot vagy testi (biológiai, fiziológiai, anatómiai) károsodás, mint az előbbi szerint, hanem részben társadalmi konstrukció. A fogyatékosság tapasztalata, szól az érvelés, nem csak testük tapasztalatából, hanem abból is fakad, ahogyan a társadalomban bánnak velük, kezelik őket: a kizárásból, elszigetelésből, hátrányos megkülönböztetésből, előítéletekből. A fogyatékosnak nevezett emberek így nem egyszerűen fogyatékosságokkal bíró, biológiailag, fiziológiailag, anatómiailag károsodott emberek, hanem társadalom által károsítottak, akadályozottak, korlátozottak, hátráltatottak, képtelenné, alkalmatlanná, hasznavehetetlenné tettek. A fogyatékosság tehát nem csupán testi, biológiai, fiziológiai, anatómiai adottság, hanem társadalmi konstrukció is. Ennek megfelelően a fogyatékosság szociális modelljének képviselői különbséget tesznek károsodás és fogyatékosság között: az előbbi az individuális test biológiai, fiziológiai, anatómiai hiányosságát vagy korlátozottságát jelöli, az utóbbi azt, ami nem ilyen adottság, hanem társadalmi konstrukció, azt, aminek nincs köze a fizikai-biológiai testhez, de ahhoz kapcsolódik, arra rakódik, arra nyomódik.
Kritikusai szerint a szociális modell bár különbséget tesz károsodás és fogyatékosság között, mégis ignorálja a test szerepét, jóllehet a saját test tényleges-valóságos tapasztalata lényegi része a fogyatékosságnak. Nevezetesen az, hogy ezt meg azt nem azért vagyok képtelen megtenni, elvégezni, mert mások megakadályoznak, gátolnak, korlátoznak engem, hanem mert testem teszi ezt velem; fogyatékosként nem azért nem tudok, ezt vagy azt csinálni, mert bénaként vagyok megkonstruálva, hanem azért, mert szó szerint és ténylegesen az vagyok. Ha minden társadalmi akadály, korlát elhárulna is, károsodottként vagy fogyatékosként akkor is akadályozva-korlátozva lennék.
Van tehát valami a fogyatékosságban, ami nem társadalmi konstrukció, hanem adottság, ami kivonja magát a fennhatóságunk alól. Van valami, ami megelőzi a társadalmat, ami társadalom előtti vagy azon kívüli, éspedig a saját-személyes test és annak tapasztalata.
Kritikusai szerint a fogyatékosság szociális modellje pontosan ezt, a saját-személyes testet és annak tapasztalatát (átélt, megélt, saját testiséget) hagyja figyelmen kívül vagy veszi semmibe, s kizárólag a politikai, intézményi és/vagy a szociális testre (a különféle instanciák által megfigyelt, ellenőrzött, szabályozott, alakított-formált testiségre) fókuszál.
Ebben a szociális modell kritikusainak Maybee szerint teljes mértékben igaza van, de tévednek, amikor azt állítják, hogy van pre- vagy aszociális test. Maybee könyvében amellett érvel, hogy a test, legyen az akár megélt, átélt, tapasztalt, akár megfigyelt vagy leírt, egyaránt társadalmi konstrukció. Kultúraközi összehasonlítással és történelmi vizsgálódással szeretné megmutatni, hogy a mai uralkodó, nyugati test- és a rajta alapuló károsodásértelmezés, mely szerint a test személyes-tapasztalati adottság és/vagy biológiai-fizikai adottság, csak egy módja a világ fölosztásának és osztályozásának, mégpedig olyan módja, amely társadalmilag meghatározott. Maybee nem tagadja, hogy van testi-anyagi, fizikai-biológiai valóság, de hogy mi és milyen ez a valóság, hogy miként, az szerinte társadalmilag meghatározott; ugyanígy nem tagadja, hogy van testi tapasztalat, de amit testünkként élünk meg, tapasztalunk, amit testként azonosítunk, ragadunk meg, az szerinte társadalmilag meghatározott. Ez azt jelenti: azt gondolni, vélni vagy tapasztalni, hogy van fizikai-biológiai és van személyes test, van ilyenfajta károsodás és ilyenfajta testtapasztalat, az csak egy társadalmilag meghatározott módja annak, ahogy a tapasztalati és megfigyelt valóságot azonosítjuk, megragadjuk, felosztjuk, osztályozzuk.
Maybee könyvében kifejtett álláspontja tehát a következő:
a test mint belülről tapasztalt adottság és mint kívülről megfigyelt, leírt objektum, a test mint (megélt, átélt) saját test és mint külső-idegen test (test ott kint) egyaránt társadalmi konstrukció.
Nem vitatja, hogy van itt (bent) vagy ott (kint) valami, s van különbség például a vakok és nem vakok, kerekesszékesek és nem kerekesszékesek között, ám hogy mi ez a valami és mi ez a különbség, továbbá, hogy miként határozzuk meg, azonosítjuk ezt a valamit és ezt a különbségeket, az társadalmi konstrukció, meg az is, hogy miként éljük meg, tapasztaljuk ezeket.
Ha ez áll, ha a fogyatékosság társadalmi konstrukció, akkor a fogyatékosság dekonstruálható, mégpedig úgy, hogy megváltoztatjuk azt, aminek konstruktuma, nevezetesen a társadalmat. Ám ha a fogyatékosság – az is, hogy miként éljük meg, tapasztaljuk a saját testet, és az is, hogy miként azonosítjuk és határozzuk meg a biológiai-fizikai testet – társadalmi konstrukció, akkor a biológia és a medicina sem több ennél. Ez esetben viszont nincs politikai indokokon és okokon kívül semmi, amiért a Maybee-féle radikális társadalmi konstruktivista álláspontot kellene előnyben részesítenünk vagy magunkévá tennünk. Ha pedig Maybee-vel együtt azt állítjuk, hogy a fogyatékosság a testiségnek mind a személyes, mind a személyközi-szociális, mind az intézményi-politikai dimenziójában társadalmi konstrukció, akkor kénytelenek vagyunk hallgatólagosan nem társadalmi konstruktivista álláspontra helyezkedni, mert egyben azt is állítjuk, hogy úgy vannak a dolgok, ahogy mi mondjuk, hogy a fogyatékosság társadalmi konstrukció, társadalmi konstrukcióként van.
Maybee így azt tanúsítja, hogy mégiscsak léphetünk többször is ugyanabba a folyóba, pontosabban eshetünk bele ugyanabba a csapdába, úgy, hogy észre sem vesszük.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Tényi Tamás: Miért is ne? – Michel Foucault orvosi diagnózisai. In Psychiatria Hungarica 2021/4, 597–604.
Csillag Sára – Svastics Carmen – Győri Zsuzsanna – Hidegh Anna Laura: A tökéletes test mítosza. In socio.hu 2021/3, 1–19.
Fogyatékosság és Társadalom című, 2018-től e-folyóirat számai.
Goggin, Gerard – Steele, Linda – Cadwallader, Jessica Robyn (szerk.): Normality and Disability. Intersections Among Norms, Law, and Culture.(Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Goodley, Dan: Fogyatékosságtudomány. Interdiszciplináris bevezető.(Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Meyers, Stephen J. – McCloskey, Megan – Petri Gabor (szerk.): The Routledge International Handbook of Disability Human Rights Hierarchies. (Könyvtárunkban hamarosan helyben olvasható.)
