Pierre Bourdieu a reflexivitást sajátos módon fogja föl és műveli, azt a szociológia mint empirikus tudomány elengedhetetlen velejárójának tekinti. Madara nem Minerva, röptét alkonyatkor megkezdő baglya, hanem a vakmerő nappali csúcsragadozó, a héja. Négy kevéssé ismert bourdieu-i szöveget tartalmazó, Return to Reflexivity című kötetet ajánljunk.
Létezik egy kis félreértés Bourdieu-vel kapcsolatban: hogy ő szociológiai teoretikus, amiért is a vele foglalkozó jól teszi, ha analitikusan, az elméleti csomópontok és kulcsfogalmak felől, azok feltárásával közelít hozzá. A kép, melyet a bourdieu-i szociológiáról így kapunk, nem hamis, mégis kissé megtévesztő vagy torz, mert kitakarja, hogy nála az elmélet a kutatással fonódik össze. A szociológia ugyanis Bourdieu szerint is empirikus tudomány, amely elmélet nélkül vak, kutatás nélkül pedig üres (Bourdieu & Wacquant, 200–203.): nem először kutatunk, hogy aztán arra alapozva elméletet alkossunk, vagy nem először elméletet csinálunk, hogy aztán arra alapozva kutassunk, hanem a kutatás és elmélet egymástól elválaszthatatlan, kéz a kézben jár.
Valóban, Bourdieu elmélete nem „teoretikus szűznemzés útján” (Bourdieu & Wacquant, 203.) született, kulcsfogalmai azonban idővel szabadon lebegővé váltak, szociológiai szótárának szilárd, kutatásának rögzült elemévé: újra meg újra ugyanazokkal a fogalmakkal konstruálja meg kutatásának különböző tárgyait, ugyanazt a fogalmi hálót veti ki rájuk; az olyan címen megjelent munkái pedig, mint például a Férfiuralom, az Előadások a televízióról vagy A tudományok tudománya, még csak nem is új saját empirikus kutatáson alapulnak.
A reflexivitás bourdieu-i felfogásának megértéséhez már csak ezért is korai kutatásaihoz kell visszatérnünk (vö. Bourdieu, 59. / Bourdieu, 51.), vagy az Episztemológia és a szociológia szociológiája című, 1967-es, kötetünkben olvasható kis szöveghez, melyben lényegileg már minden benne van, ami a bourdieu-i reflexivitást sajátossá teszi, s amit később kifejt, kibont.
Bourdieu tudományos karrierje Algériában indult, ahol is a rendkívüli körülmények (függetlenségi háború) nem tették lehetővé a bevett módszerek mechanikus alkalmazását, a kutató tárgyra és a tárgy kutatóra gyakorolt hatását célzó reflexiót követeltek. Ez mély nyomokat hagyott Bourdieu szociológiáján: ettől kezdve meghatározó szerepet játszott benne a kutató és tárgya viszonyára irányuló reflexió, az, amit egy ideig „episztemológiai éberség”-nek, később „reflexivitás”-nak nevezett, s ami se nem tisztán elméleti, se nem tisztán gyakorlati, se nem kutatást megelőző vagy kutatás utáni művelet,
„nem ex post [irányul és] hat az opus operatumra, [nem is ex ante], hanem a priori hatással van a modus operandira” (Bourdieu, 126.).
Tárgya, az, amit a reflexivitás mint művelet tárggyá tesz, tárgyiasít (objektivál), nem más, mint a szociológiai megismerés/kutatás társadalmi lehetőségfeltételei. Vagyis a reflexivitás Bourdieu-nél egyrészt nem pszichológiai művelet: célja nem az önismeret, hanem hogy fényt derítsen azon se nem egyéni, se nem emberi (értsd: nem egyéniségből, egyéni sajátosságokból és nem az emberiből, emberi mivoltból fakadó) feltételekre, amelyek a kutatás tárgyához való megismerő-tárgyiasító viszonyt lehetővé teszik és meghatározzák. Másrészt nem filozófiai művelet: célja nem a megismerés mint olyan lehetőségfeltételeinek, hanem azon társadalmi feltételeinek feltárása, amelyek a megismerő társadalmi térben és tudományos térben elfoglalt pozíciójából, valamint megismerő pozíciójából és diszpozíciójából fakadnak.
A bourdieu-i reflexivitás ily módon a szociológia szociológiája, de több mint a „fagyi visszanyal” vagy a „kígyó saját farkába harap” esete és bevett gyakorlata. Egyfelől igaz, hogy Bourdieu reflexivitás alatt azt a munkát érti, amely által a szociológia önmagát saját tárgyává teszi, önmagával szemben saját fegyvereivel él (Bourdieu,14., 127.). Ebben azonban nincs semmi sajátos, semmi többlet, még úgy sem, hogy célja nem a tudományos tudás (igazság) megkérdőjelezése, aláásása vagy lejáratása (relativizálása), hanem alátámasztása és megerősítése (Bourdieu, 14). Hiszen ha a szociológia tudomány, akkor a fortiori róla is elmondható ugyanaz, amit a tudományról maga mond. Ha a bourdieu-i reflexivitás ennyi, ha kimerül abban, hogy önmaga ellen fordítja azokat az elemzési eszközöket, amelyeket kitermel magából (Bourdieu & Wacquant, 261.), akkor az semmi más, mint „szakállas” következetesség: ha a bogarak halmazának elemeiről, a bogarakról elmondható ez meg ez, akkor, ha te magad a bogarak halmazának eleme, azaz bogár vagy, rólad is elmondható ugyanez. Ha ellenben a bourdieu-i reflexivitás nem egyszerűen abban áll, hogy minden szó, amit szociológusként kimondunk a tudományos gyakorlatról, visszafordítható ellenünk, vagyis hogy a szociológia által tett minden kijelentést a szociológusra is lehet és kell vonatkoztatni, akkor mégis mi benne a sajátos vagy különös?
Nem egyszerűen az, hogy „antinárcisztikus” (Bourdieu, 33.), vagyis hogy a társadalmit tárja fel az egyéniben, a személytelent a személyesben, mondván, a legegyénibb vagy legszemélyesebb igazságunk részben ama társadalmi pozícióban rejlik, amelyet elfoglaltunk a múltban és elfoglalunk a jelenben, részben pedig ama diszpozíciókban, amely társadalmi életünk során belénk vésődött, vérünkké vált. Hanem leginkább az, hogy szerinte az így értett, nem az egyéni, hanem
a társadalmi tudattalanunk feltárására irányuló reflexivitás „a szociológiai tevékenység előfeltétele és módozata” (Bourdieu & Wacquant, 68.).
Eszerint szociológiát művelni nem lehet reflexivitás nélkül, ugyanazon okból, amiért a reflexivitás nem lehet az ismerd meg önmagad jegyében végzett introspekció: hogy ti. vannak olyan megismerést torzító tényezők, amelyek túlmutatnak az egyénen, előzetesen meghatározzák a látást és gondolkodást, körülhatárolják a láthatót és elgondolhatót. Ezek a tényezők Bourdieu szerint a következők: a szociológus társadalmi térben elfoglalt pozíciója; a szociológus akadémiai-egyetemi (tudományos) mezőben elfoglalt pozíciója; a szociológus nézőpontja, tekintete és beállítottsága (diszpozíciója).
A legutóbbi azokat az elfogultságokat foglalja magában, amelyek a tudományba mint olyanba és a szociológiába mint tudományba és mint tudományszakba vannak beleírva: nem tudatos előfeltevések és magától értetődőségek, melyek elméletekben, fogalmakban és gyakorlatokban öltenek testet; „skolasztikus nézőpont”: a megismerő-kutató kívülről, felülről és távolról tekint a tárgyára, nézi, szemléli, figyeli meg azt. Ez utóbbi legalább olyan fontos, mint az előbbi. Aki így a tekint a világra, az hajlamos azt látványszerűnek vagy szövegszerűnek, nem pedig megoldandó, gyakorlati megoldásokat követelő problémák halmazának látni, hajlamos nem különbséget tenni elmélet és gyakorlat logikája között, s a gyakorlatba vetíteni azt, amit csakis mint megfigyelő, leíró és elemző láthat.
„Ha [tehát] van olyan vonása Bourdieu-nek, amely kiemeli őt a kortárs társadalomelmélet mezejéből, ha van sajátosan rá jellemző intellektuális ‘kézjegye’, akkor ez kétségkívül a reflexivitással kapcsolatos megszállottsága” (Bourdieu & Wacquant, 66.), mégpedig a szociológia mint empirikus tudomány művelésének társadalmi feltételeire irányuló és a kutatással kéz a kézben járó reflexivitás iránti megszállottsága.
Ennek hiányában, véli ugyanis Bourdieu, a szociológia többet árul el magáról és tárgyhoz fűződő viszonyáról, mint magáról a tárgyról, mert belevetíti magát és tárgyhoz való viszonyát a tárgyba – tudattalanul, ellenőrizetlenül és kezeletlenül. Így aztán a leginkább torzító tényező az, ha szociológusként úgy hisszük, nincs szükség reflexivitásra, egyáltalán nincs vagy már nincs, tisztán vagy színről színre látjuk a tárgyat. Ez nem lehetséges, nincs nézőpont nélküli megismerés, ahogy nincs pozíció és diszpozíció nélküli megismerő, de reflexivitás és azt művelő szociológus sem. A tiszta vagy színről színre látás voltaképp a vakság egy módja, éppúgy, ahogy a közvetlen megértés illúziója, mely utóbbi részben a készen kapott, kéznél lévő, magától értetődő kollektív reprezentációkból, részben az objektív és az inkorporálódott struktúrák közötti koincidenciából fakad. A bourdieu-i reflexivitás célja így végül is ez: elejét venni annak, hogy foglyul ejtsen minket a tárgy, s hogy észrevétlenül, látatlanul, tudattalanul, ellenőrizetlenül és felülvizsgálatlanul műveletet végezzünk a tárgyon.
Ha van a bourdieu-i reflexivitásnak sajátos, különös vonása, van valami, ami a bourdieu-i szociológia szociológiáját kiemeli annak kortárs mezejéből, akkor az az, hogy ez a művelet nála nem post-op, hanem pre- és in-op aktus, magának a szociológiai kutatásnak (a szigorúan tudományos szociológiai gyakorlatnak) elengedhetetlen feltétele és nélkülözhetetlen eleme.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Bourdieu, Pierre – Wacquant, Loïc: Meghívás reflexív szociológiára. 66–77., 99–106., 199–206., 261–262., 280–306. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Bourdieu, Pierre: Méditations pascaliennes / Pascalian Meditations. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Bourdieu, Pierre: A tudományos mező. Replika 67 (2009), 11–36. (Helyben olvasható könyvtárunkban.)
Bourdieu, Pierre: A tudomány tudománya és a reflexivitás. A Collège de France 2000–2001. évi előadás-sorozata. (Könyvtárunkból kölcsönözhető / beiratkozott olvasóinknak online hozzáférhető.)
Bourdieu, Pierre: A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. 185–193. (Könyvtárunkból kölcsönözhető / beiratkozott olvasóinknak online hozzáférhető.)
