Pop a zenében, pop a politikában, popzene és populizmus – tejtestvérek. Mindkettő „az emberekből” él, nélkülük mindkettő „pupilla üres foglalatban”, „tollpihék az üres ólban”: van is ilyen meg nincs is, üres is meg nem is. Popular Music and the Rise of Populism in Europe című kötetet, benne Barna Emília és Patakfalvi-Czirják Ágnes tanulmányát ajánljuk.
Hogy a politika vonzódik a populáris kultúrához, aligha meglepő, hiszen az a lehető legszélesebb közönség számára hozzáférhető; produktumai a lehető legkisebb erőfeszítéssel, gyakorlatilag első látásra, hallásra, olvasásra befogadhatók, érthetők. Bolond is lenne a politika, ha nem próbálná meg használni, hiszen a politikának szüksége van az emberekre, fejükre és szívükre, kezükre és lábukra. Nem csoda, hogy a populizmus is meglátta a populáris kultúrában a lehetőséget, a kérdés csak az, hogy milyen a viszonyuk, kapcsolatuk, példának okáért – ez kötetünk országközpontú esettanulmányainak témája – milyen szerepet játszott a populáris zene a populizmus sikerében, itt nálunk, Európában: Magyarországon, Ausztriában, Olaszországban, Svédországban és Németországban.
A populizmus sikere – állítják kutatási kérdésükkel szerzőink – nem érthető meg (nem magyarázható), ha a politikát azonosítjuk a pártpolitikával, vagy ha kizárólag a pártpolitikára koncentrálunk, mondván, hogy a politika az, amit a pártok csinálnak vagy a pártokkal csinálnak, amiért is ha valami politikai, akkor az szükségképp pártpolitikai és pártos. Mintha pártokon kívül nem lennének vagy lehetnének politikai alanyok, pártpolitikán kívül vagy azon túl politika, mintha a létező pártok jól definiálnák a politikai alanyok halmazát, a pártpolitika lefedné és kimerítené a politikát. Amikor szerzőink abból indulnak ki, hogy a populizmus nem érthető meg, ha kizárólag a pártpolitikára fókuszálunk, akkor ezzel azt is állítják, hogy a politika nem egyenlő a pártpolitikával; meg azt is, hogy a populizmus sikerének kielégítő magyarázathoz túl kell lépnünk a pártpolitikán:
választ kell tudnunk adni arra az egyszerű kérdésre, miért hallgatnak az emberek oda s rá? Miért nem legyintenek, vagy kacagják ki a populistát, mint a piactéren istent fényes nappal kezében lámpással kereső bolondot (Nietzsche, 125)?
Erre a kérdésre kötetünk szerzői szerint a kultúra – a populáris kultúra – adhat választ. Ami a populizmus sikerének kielégítő magyarázatához szükséges, az szerintük tehát nem más, mint az, hogy populizmust kulturális jelenségként ragadjuk meg. Ennek megfelelően esettanulmányaikban azt vizsgálják, hogy a populizmus miként jelenik meg és fejeződik ki a populáris kultúrában, azon belül a populáris zenében; nem egyszerűen azt, hogy miként használja (ki vagy a maga javára) a populizmus a populáris zenét, hanem azt, hogy miként ágyaz meg a populáris zene a populizmusnak és ágyazódik be a popzenébe a populizmus.
De mit is jelent, hogy a populizmus kulturális jelenség? Azt nem, hogy nem politikai. Hogy valami kulturális, abból nem következik, hogy nem politikai, miként az sem, hogy politikai: ami kulturális, az nem ab ovo politikai vagy nem politikai; potenciálisan azonban az: politikaivá tehető vagy politikaivá válhat a szónak nem a párpolitikára szűkített értelmében. Hogy a populizmus kulturális jelenség, annyit tesz, hogy
a populizmus beleszövődik a populáris kultúrába, és átszövi a populáris kultúrát, táplálkozik a populáris kultúrából, és táplálja a populáris kultúrát.
A populizmust kötetünk szerzői diskurzusként fogják föl, nem pedig ideológiaként vagy retorikai stílusként vagy (párt)politikai stratégiaként. Diskurzus alatt nem csupán szavakat (nyelvi megnyilatkozásokat) értenek, hanem azokat a (nyelvi és nem nyelvi) gyakorlatokat, amelyek létrehozzák, alakítják, formálják a szubjektumokat és objektumokat, mindenekelőtt azok megnevezését és meghatározását (identitását). Ezek, mint például „az emberek”, nem előzetesen létező adottságok, hanem megkülönböztetések és szembeállítások által jönnek létre. Az ilyen műveletek, így „az emberek” konstruálása nem a populizmus sajátja, vagy ha igen, akkor a populizmus általában a politika sajátja. Ha a populizmus „az emberek” megalkotására és képviseletére irányuló valamiféle polarizáló logikával, „mi” és „ők” megkülönböztetésével és szembeállításával határozható meg, akkor minden demokratikus politika populista. Ha a populizmusnak van sajátos polarizáló logikája, ha ez a korrupt elitek és az emberek szembeállítása, miként kötetünk szerzői is állítják, akkor minden politika populista, amelyik „az emberek” nevében és érdekében a hatalmi-uralmi erőviszonyok újraelosztására irányul. De akkor mi is a populizmus sajátos polarizáló logikája?
Erre szerzőinktől nem kapunk kielégítő választ, de legyen akármi is, az biztos, hogy a populizmus több mint a központi hatalom megszerzéséért és megtartásáért folyó harc. Éspedig olyan harc, amely „az emberek” és a „dolgok” megnevezésért és meghatározásáért, végső soron a valóságért zajlik. Olyan harc, amely hegemóniaellenes: az uralkodó megnevezésekkel és meghatározásokkal, az uralkodó valósággal szemben lép föl; egyszersmind a hegemóniára törekvés hatja át: „az emberek” (a „néma”, „csöndes”, „kizárt”, „lenézett”, „megbélyegzett”, „józan” többség) igazi, valódi megjelenítőjeként és képviselőjeként lép föl. S olyan harc, amely a common sense-ért folyik.
A populizmus harca tehát olyan harc, amelynek elsődleges terepe a populáris kultúra, hiszen az „az emberek” és a „közhelyek”, a „közös valóság”, a „józan ész” konstruálásának elsődleges helye (Hall, 453).
A populizmus vizsgálata, állítják éppen ezért szerzőink, nem hagyhatja figyelmen kívül a populáris kultúrát, azt az alapvető szerepet, amelyet a populáris kultúra „az emberek” és a velük szembeállított „mások”, „ők” konstrukciójában, egyúttal a populista diskurzus társadalomban való disszeminációjában és normalizálódásában játszik. A disszemináció nem egyszerűsíthető le arra, hogy a populizmus saját közvetítőjévé, terjesztőjévé és ily módon (ki)szolgálójává teszi a populáris kultúrát: a populizmus elterjedése nem tiszta, passzív és homogén közegben zajlik. A normalizálódás pedig nem egy egyirányú, a perifériáról a centrumba, a margóról a mainstreambe menetelés folyamata, minthogy a populizmus azt használja, mozgósítja, élezi ki, viszi a végsőkig, ami már valamilyen formában ott van, benne van, létezik a társadalomban:
reartikulálja a közös kulturális (értelem)alakzatokat, reinterpretálja és rekontextualizálja a mainstream populáris kultúra (értelem)alakzatait.
A populizmus által a popkultúra terepén és közegében folytatott harc a kulturális hegemóniáért vívott harc is, amely se nem egyszerűen eszmék között, szellemekért, se nem egyszerűen a jelentésekért, értelemadásért és értelmezésért vívott harc. Ahhoz ugyanis, hogy kulturális hegemóniáért, de akár csak a megnevezésekért és meghatározásokért folytatott harc sikeres és eredményes legyen, anyag és erő, pénz, paripa, fegyver is kell.
Hegemóniával szemben az ellenhegemónia, az uralkodó kultúrával szemben az ellenkultúra, a fönnálló valósággal szemben az ellenvalóság megteremtése nem lehetséges materiális-mediális erőforrások nélkül, de nem lehetséges az uralkodó eltalálása, legyőzése, margóra, perifériára szorítása, kiszorítása vagy megsemmisítése nélkül sem.
Ám a kulturális hegemóniáért folyatott harc mindezt figyelembe vevő, összetett elemzésével sem adhatunk kielégítő választ arra a kérdésre, hogy miért hat (hatóképes) „az emberek” egyik konstrukciója (megnevezése és meghatározása), a másik meg miért nem. Lehet, hogy egy populista konstrukció diszkurzív remekmű, és lehet, hogy nincs semmi akadálya közvetíteni, terjeszteni, nyomatni minden hullámhosszon, csak épp „senki sem érti, senki sem érzi”. Vagyis a kielégítő válaszhoz nem elég azt megmutatni, hogy bizonyos nyelvi és nem nyelvi gyakorlatok hogyan, milyen műveletekkel és mint mit/kit konstruálják meg „az emberek”-et, de azt sem, hogy ez miként terjed, hanem azt is meg kell mutatni, hogy miként és miért lesznek „az emberek”-ből cselekvők. Az utóbbi nem lehetséges az előbbi, „az emberek” megnevezése és meghatározása nélkül, de ez korántsem elégséges; hiába cselekvés a megnevezés és a meghatározás, az „emberek”-ből nem lesznek szükségképp cselekvő emberek. A munkásság mint forradalmi osztály története például pont erről szól: a megnevezés és meghatározás megvan, csak forradalmi cselekvő politikai alany nem lett a munkásosztályból. Ugyanígy az agresszív vagy brutális zene és szöveg, mondjuk egy agresszív vagy brutális death metal szám, nem vált ki agresszivitást vagy brutalitást hallgatóiból és rajongóiból.
Kötetünk szerzői szerint a populizmus kulturális jelenségként való vizsgálata tud szolgálni kielégítő válasszal arra, hogy „az emberek” egyik konstrukciója miért hatóerős, a másik meg miért nem, az egyikre miért hallgatnak oda és rá, a másikat meg miért kacagják ki, vagy még csak oda s rá sem hallgatnak. Esettanulmányaikban mindenekelőtt és legfőképp azt vizsgálják, hogy a populizmus hogyan és miként kapcsolódik össze a populáris kultúrával, miként és mennyire gyökerezik és ver gyökeret a populáris kultúrában, valamint mennyire és miként segíti elő a populizmus disszeminációját, normalizálódását és mainstreamizálódását a populáris kultúra.
A populizmus kulturális jelenségként való összetett vizsgálta azt mutatja meg, ez kötetünk országközpontú esettanulmányainak végső és legfőbb tanulsága, hogy
populáris kultúra, az abba való beágyazottság nélkül a populizmus performatíve erőtlen, csakis abba szövődve képes és tud egyszerre megosztani és egyesíteni, polarizálni és integrálni.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Newman, Saul – Conrad, Maximilian (szerk.): Post-Truth Populism. A New Political Paradigm. (E-könyv, online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Butter, Michael – Hatzikidi, Katerina – Jeitler, Constanze – Loperfido, Giacomo – Turza, Lili (szerk.): Populism and Conspiracy Theory. Case Studies and Theoretical Perspectives. (E-könyv, online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Barna Emília – Patakfalvi-Czirják Ágnes: „Dühöng a fősodor”. Az Orbán-rendszer populista diskurzusai a populáris zenében. Fordulat 30 (2022), 181–213. o.
Populáris kultúra és politika. A FSZEK Szociológiai Gyűjtemény podcastje. 6. adás. Vendég: Barna Emília.
Clift, Bryan C. – Tomlinson, Alan (szerk.): Populism in Sport, Leisure, and Popular Culture. (Lásd hozzá ajánlónkat!) (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Rueda, Daniel: The Rise of Nationalist Populism. Comparing Western European Right-Wing Political Parties. (E-könyv, online könyvtárunkban hozzáférhető.)
