Ez a jazz tényleges állapota: mihelyt azt hisszük, hogy megragadtuk, már el is mozdul, elhagy bennünket; ha utánamegyünk, kicsusszan kezeink közül, tovasiklik, örökös szökésben menekül előlünk. Soha nem áll meg számunkra. Mégis itt van, jelen van, érzékeinkbe hatolóan, magával ragadóan, falakat törően. A Havas Ádám, Bruce Johnson és David Horn által szerkesztett, Diasporic Jazz Studies című tanulmánykötetet ajánljuk.
Hogy a jazz diaszporikus, nem egyenlő azzal, hogy a jazz diaszpóra. A diaszporikus jazzről szóló beszéd hoz újat a jazzről mint diaszpóráról szóló beszédhez képes. Mert másként tekint a jazzre, és másként látja azt. Nem teljesen másként, de másként. Hogy miként, hogyan másként, arról szól ajánlónk.
A diaszpórának van két, ma is eleven jelentése, amely belejátszik a jazzről mint diaszpóráról szóló beszédbe. Az egyik (ógörög eredetű): magok szétszórása és elvetése. Nem szó szerint értve, hanem így: egy politikai formáció (pl. egy városállam, egy birodalom) polgárai átköltöznek az általuk meghódított területre, hogy ott kultúrájuk terjesztésével elősegítsék a bennszülöttek beolvadását. A szétszóródás tehát nem természetes folyamat, a diaszpórának nemcsak kulturális, hanem geopolitikai vetülete is van.
A másik (az Ótestamentum ógörögre fordításával születő): egy nép (pl. az izraeliták/zsidók) elűzése az ősök földjéről, kiűzése a szülőföldjéről, aminek következtében tagjai szétszórva, más földön folytatják életüket. A szétszóródás tehát megint csak nem természetes folyamat, a diaszpórának nemcsak geográfiai-demográfiai, hanem politikai vetülete is van.
A diaszpóra e két, mai is eleven jelentése játszik bele a jazzről mint diaszpóráról szóló beszédbe, és meghatározza azt. Imigyen: a jazznek van szülőhazája, egy hely, ahol létrejött, kialakult, aztán elterjedt; e folyamatnak nem csupán kulturális és földrajzi, hanem politikai-geopolitikai vetülete is van. Ez részben az őshaza és a szórvány (centrum-periféria) viszonyában, részben a kanonikus és autentikus hatalmában-uralmában, egyszersmind határmunkálataiban ölt testet.
Hogy a jazznek végül is egy vagy több őshazája van-e (New Orleans vagy Chicago, New York, Kansas City is), az lényegében mindegy. Az is, hogy nem egy, hanem sok otthona vagy hazája van a jazznek, s mindenhol kap egy sajátos, egyedi, helyi színt, árnyalatot: a jazz globálisan-transznacionálisan cirkulál, de lokálisan előállított-előadott és hallgatott-tapasztalt, a lokális meg belejátszik az előállításba-előadásába és a hallgatásba-tapasztalásba egyaránt. Mindez tehát lényegében mindegy, annyiban, hogy nem kérdőjelezi meg a jazzről mint diaszpóráról szóló beszéd sémáját. Azt,
hogy a jazznek van őshazája, ahol megszületett, van szülőhazája, ahonnét ered és elterjed; van mag, ami szétszóródott, hódított, termékenyített, fiadzott; hogy a jazz bár sokhelyű és sokféle, mégis van egysége helyei és hangjai sokféleségében; van, ami a mássá és máshol levésben ugyanaz marad, és ez az, ami egy zenét jazzé tesz, ez az, amivel egy zenének rendelkeznie kell ahhoz, hogy jazz legyen, jazznek legyen nevezhető, jazzként legyen azonosítható.
A diaszporikus jazzről szóló beszédben radikálisan megkérdőjelezi a jazz mint diaszpóráról szóló beszéd e sémáját. Olyannyira, hogy már-már oda lyukad ki, hogy a jazz nehogy nem diaszpóra, de még csak nem is diaszporikus, hanem inkább rizomatikus. Ám a kutatások arra mutatnak rá, hogy a jazz világa nem mentes sem a centrum-periféria, sem pedig a hierarchikus viszonyoktól. Gondoljunk csak a jazzdiszkográfiára, ahol az amerikai dominancia mai napig megmaradt, vagy a jazzhistográfiára, ahol az „Amerikából jöttem”-féle narratívák ma is kanonikusak és dominánsak. A diaszporikus jazzről szóló beszéd éppen ezért nem állítja, hogy a jazz rizomatikus, ezt viszont igen:
hogy mi a jazz, az nem szubsztanciális és esszenciális megkülönböztető-elválasztó sajátosságban, tulajdonságban vagy tulajdonságegyüttesben rejlik.
És ezt is:
a jazz születése és terjedése nem az eredet/kezdet által uralt és egyenes vonalú, archikus és unilineáris történet.
A diaszporikus jazzről szóló beszéd ezzel a két állítással radikálisan megkérdőjelezi a jazzről mint diaszpóráról szóló beszéd sémáját. A különséget kiválóan magába sűríti az az állítás, amely kötetünk egyik szerkesztőjétől származik, és így szól: a jazzt nem először kitalálták, aztán exportálták, hanem terjedése folyamán találták ki (Johnson, 39).
Olvashatjuk ezt úgy, hogy a jazz (a jazz mint olyan) nem egy adott helyen, hanem terjedésének folyamatában jött létre, de létrejött. És olvashatjuk úgy is, hogy a jazz mint olyan (a jazz) nem jött létre terjedése folyamatában sem, vagyis nemcsak jazzőshaza, hanem a jazz (a jazz mint olyan) sem létezik. Ha ez áll, akkor a jazzről mint diaszpóráról szóló beszéd alapjaiban válik kérdésessé. Hiszen beszélhetünk-e még a jazzről mint diaszpóráról, mondhatjuk-e, hogy a jazz diaszpóraként létezik, ha nincs őshaza, ahonnét, és nincs mag, ami szétszóródna?
Ugyanide vezetnek a jazzdiaszpóra-kutatások is, melyek megmutatják, hogy a jazz kitalálása és terjedése nem egyszerűsíthető le annak történetére, hogy miként fogad be és zár ki a centrum, s hogy a centrum mint kanonikus és autentikus miként uralja, irányítja, szabályozza a kizárást és befogadást. Mert a periférián a jazz adott esetben a centrummal mint dominánssal, autentikussal és kanonikussal szemben, azt megkérdőjelezve, aláásva jön létre, más esetben meg mintateremtőként vagy úttörőként, nem mintakövetőként.
A periféria tehát nem szűz és passzív föld, amelyet a centrum meghódít, magjával teleszór, megtermékenyít és ural, hanem aktív ágens, amely megkérdőjelez, aláás, szembeszegül, felforgat, kitalál, teremt.
A jazz tehát, mutatják meg a jazzdiaszpóra-kutatások, nem csupán a centrum általi kizárásokon és befogadásokon keresztül jön létre, hanem a periféria felőli felforgató behatolásokon, betöréseken, újításokon keresztül is, és ezek nem vezethetők le a kanonikusból és autentikusból, nem vezethetők vissza rá, nem hozhatók velük közös nevezőre.
Ha ez áll, akkor egyrészt nem lehet elbeszélni a jazz létrejöttének-terjedésének történetét úgy, ahogy azt a jazzről mint diaszpóráról szóló beszéd teszi: hogy van központ és mag, ahonnét és ami szétszóródik; hogy van uralkodó-hódító központ és alárendelt, engedelmes peremvidék. Másrészt akkor nincs is olyan, mint a jazz, nincs jazz mint olyan, jazz, amely ugyanaz marad, csak hasadt jazz: a periférikus vagy marginális a másság az idegenség erejét szegezi az átadott, örökül hagyott, eredeti, a kanonikus, autentikus és domináns jazz-zel szembe, vési abba bele, lehetetlenné téve, hogy a jazz oly rendíthetetlen és jólkerekített legyen, mint az igazság szíve (vö. Parmenidész, 8).
Ha tehát a jazz újra meg újra mássá lesz,mégpedig úgy, hogy nem marad ugyanaz, sőt nincs olyan, ami ugyanaz maradhatna, nincs olyan, hogy a jazz, akkor
a jazz világa vad világ, olyan világ, amelyben vad lét lakozik.
Ha pedig a jazznek nincs eredetföldje, ahol a jazz (a jazz mint olyan) létrejött, aztán elterjedt, szétszóródott, vagyis ha a jazznek nincs arkhéja, amely kezdettől fogva uralja, irányítja. meghatározza a jazz létrejövésének és terjedésének történetét, akkor
a jazz a szó szoros értelmében an-archikus.
Beszélhetünk-e még ezek után a jazzről mint diaszpóráról vagy diaszporikus jazzről? És jazzről? Van-e ennek a szónak értelme, jelentése? Van egyáltalán jazz?
Nincs, mégis van. Magát a jazzt soha senki sem látta, hallotta, mert folyton mozgásban van (vö. Husserl I., 207). Mihelyt azt hisszük, hogy megragadtuk, már el is mozdul, elhagy bennünket; ha utánamegyünk, kicsusszan kezünk közül, tovasiklik, örökös szökésben menekül előlünk; soha nem áll meg számunkra, soha nincs jelen, soha nincs itt (vö. Pascal, 31). Mégis itt van, jelen van, érzékeinkbe hatolóan, magával ragadóan, falakat törően. De mi van itt, mi van jelen? Jazz? Vagyis mi? Mi a jazz? Hogyan ismerjük fel, hogyan azonosítjuk? Valahogy megtesszük, jóllehet nincs legalább egy olyan tulajdonság, amellyel valamennyi jazznek nevezett rendelkezne, és nincs egy olyan minta, amelyhez mindegyik jazznek nevezett hasonlítana. Valahogy fölismerjük, azonosítjuk, legalábbis kutatóként mindenképp, hisz’ mégiscsak jazzt, nem rockot vagy folkot kutatunk. De mit is kutatunk? Mi is az, amit kutatunk? Mi is a jazz? Hogyan ismerjük föl, hogyan különböztetjük meg? Tudjuk is meg nem is, van is meg nincs is válaszunk ezekre a kérdésekre, vergődünk, mint légy a palackban.
Egyesek, köztük kötetünk másik szerkesztője, Havas Ádám, kiutat mutatnak a palackból: a jazzről beszélve valami másról beszélnek, mondván, hogy a jazz másról is szól, a jazz olyasmi, amivel, amin keresztül vagy ami által valami más is történik, mint a jazz, amiért is a jazzkutatással erről a másról tárhatunk fel és mondhatunk el valamit, adott esetben olyasmit, amit másképp nem vagy csak nehezen tudnánk (Havas & Jazzjátszmák). Ezzel zárójelbe kerül a „Mi a jazz?” kérdése, hiszen nem a jazzre, hanem arra fókuszál a kutató, aminek a jazz a médiuma, példának okáért arra, amit mások (zenészek, zenetudósok, zenekutatók, zenekritikusok, zenekiadók) jazznek neveznek, jazzként azonosítanak, hogy ezeket elemezve feltárja azt a mást, amit ezzel, ezen keresztül vagy ez által csinálnak az ágensek.
Mások újra felteszik a „Mi a jazz?” kérdését, amire a bevett és ismert válasz az, hogy a jazz egy műfaj, amely sokféle stílust foglal magába. Eszerint van valami, ami valamennyi jazznek nevezettben közös, ami mindegyiket azzá teszi, ami: jazzé. Csakhogy – mutatnak rá a „Mi a jazz?” kérdésébe beleálló kutatók is – a jazznek oly sok mindent, sokfélét nevezünk, hogy lehetetlennek tetszik bármiféle olyan tulajdonságot vagy tulajdonságegyüttest találni, amellyel valamennyi jazznek nevezett rendelkeznék, vagy olyan mintát, amelyre mindegyik hasonlítana. Így aztán arra kérdésre, hogy miért nevezzük ezt jazznek, úgy tűnik, csak banális választ adhatunk: ezt és a hasonlókat nevezzük jazznek, és kész. Ezzel azonban nem adjuk meg a szükséges és elégséges feltételeit annak, hogy valamit jazznek nevezzünk; nincs biztosíték arra, hogy X ugyanazokat nevezze jazznek, amit Y, illetve nincs kizárva, hogy X jazznek nevezze azt, amit Y nem, és arra sincs biztosíték, hogy a jazznek nevezettek csak egymásra hasonlítanak, illetve nincs kizárva, hogy másra is hasonlítanak, miként a családtagok, kik nem családtagokra is hasonlítanak (vö. Tőzsér, 117–119).
Ha ez áll, akkor nagyon úgy tűnik, hogy a „jazz” valóban nem nevez meg semmit, a „jazz”-nek nincs jelentése. Használni persze használjuk, ezt jazznek nevezzük, azt meg amazt nem, ezt jazzként azonosítjuk, azt meg rocként vagy folkként, ám így és ezzel végül is nem teszünk mást, mint hogy azonosság kényszerzubbonyát húzzuk a nem azonosra, A jazz mint név, mondják egyesek Nietzsche – Adorno – Derrida nyomán, megerőszakolja a valóságot, erőszakot követ el a közös nevezőre nem hozható sokféleséggel, különbözőséggel, a „redukálhatatlan másság”-gal szemben.
Ámde, mondják mások, egy név önmagában nem erőszaktevő, csak sajátos vagy bizonyos használata teszi azzá (Wellmer, 121). Így például a jazz nevet, mutatják a jazzkutatások is, nemcsak arra használhatjuk, hogy közös nevezőre hozzuk a közös nevezőre nem hozhatót, hanem arra is, hogy feltárjuk azokat a különbségeket, amelyek lehetetlenné teszik a közös nevezőre hozást, illetve aláássák a közös nevezőre hozásokat. A döntő ezek szerint nem az, hogy használjuk-e a jazz szót mint nevet, vagy sem, hanem az, hogy miként, mire. Így megint zárójelbe kerül a „Mi a jazz?” kérdése, hiszen nem az az érdekes, hogy mi a jazznek nevezettekben és csakis bennük a közös (egy tulajdonság, amellyel mindegyik rendelkezik, vagy egy minta, amelyhez mindegyik hasonlít), hanem az, hogy az ilyen közöst tételezések mit csinálnak a jazz-zenei gyakorlatokkal és ez által vagy ezen keresztül valami mással, amik nem jazz-zenei gyakorlatok.
Ha tehát van kérdés, amire a Diasporic Jazz Studies tanulmányai nem adnak választ, az az, hogy mi a jazz?
Igazából nem is kell, hogy adjanak, sőt jól teszik, hogy még csak meg sem kísérelik, hogy adjanak. Mert önellentmondásossá válás nélkül nem tudnának nem banális (a társadalomkutatók-szociológusok számára épp banalitásában nagyon is figyelemre méltó, egy egész világot magába rejtő) választ adni. Szerzőink ugyanis nem metafizikai szemmel néznek a jazzre, amiért is nem tételezhetik a közös nevezőre nem hozhatóságot lényeginek vagy szükségszerűnek. Csak megmutathatják, hogy a jazznek nevezettek nem hozhatók közös nevezőre; hogy miként és miért válik konkrétan-esetlegesen lehetetlenné, bicsaklik meg a közös nevezőre hozás; hogy mi, hol és miként kérdőjelezi meg vagy ássa alá a közös nevezőre hozásokat; egyúttal fel is tárhatják, hogy mi történik a közös nevezőre hozás vagy annak megkérdőjelezése, aláásása által vagy azon keresztül valami mással, ami nem jazz-zene.
Végül is tehát ami a diaszporikus jazzről szóló beszédben új a jazzről mint diaszpóráról szóló beszédhez képest, az ez:
a jazz an-archikus, a jazzkutatás pedig szabad az ontológiai elköteleződésektől.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Johnson, Bruce: Jazz Diaspora. Music and Globalisation. (E-könyv, Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Havas Ádám: The Genesis and Structure of the Hungarian Jazz Diaspora.(Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (lásd hozzá ajánlónkat!)
David Horn: The Identity of Jazz. In Cooke, Mervyn – Horn, David (szerk.): The Cambridge Companion to Jazz. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Johnson, Bruce:The Jazz Diaspora. In Cooke, Mervyn – Horn, David (szerk.): The Cambridge Companion to Jazz. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Johnson, Bruce: Jazz as Cultural Practice. In Cooke, Mervyn – Horn, David (szerk.): The Cambridge Companion to Jazz. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
