A gyerekek szeretik ugyanazt a mesét ezredszerre is hallani, felnőve lehet, hogy nem tudják megunni a más-más világban játszódó, de kísértetiesen hasonló történeteket, vagy azokat az elemzéseket, melyek a jelenségeket egyre-másra a kapitalizmus alázatos szolgájaként mutatják fel. Robert Chapman az Empire of Normality: Neurodiversity and Capitalism című könyvét ajánljuk.
Egy olyan könyvet tehát, amely példásan követi a kritikai tudománynak azt az irányzatát, amelyiknek képviselői a jelenségekben rendre a kapitalizmus logikáját érik tetten, mutatják ki meghatározóként. Nem egyszerűen ilyen becsípődésük van, hanem megvan a jó okuk rá, hogy ezt teszik.
- Az egyik politikai: magyarázattal kell szolgálni arra, hogy miért nem jön el a forradalom, hogy miért nincs, nem jön létre, lép színre a világot sarkaiból kimozdító alany. Minél lehetetlenebbnek tetszik ez, annál inkább ki kell terjeszteni széltében, hosszában, mélységben az elemzést, hogy megmutassuk, miként, milyen úton-módon formálja-alakítja a kapitalizmus a maga képére és szolgálatára az alanyokat.
- A másik ok ismeretelméleti: akkor és csak akkor értünk meg valamit, ha és amennyiben kimutatjuk benne meghatározóként a kapitalizmus logikáját. Nemcsak politikai okokból kell tehát a megismerésnek kiterjednie „mindenre”, az események, cselekedetek, viselkedések, vélemények, tapasztalatok, érzések porszemeire, a társadalom legillékonyabb vagy legparányibb jelenségeire (vö. Foucault, 290), hanem ismeretelméleti okokból is. Bárhonnan is indulsz, ugyanoda kell jutnod, bármit is veszel szemügyre, ugyanazt kell meglátnod. Ha nem oda jutsz el, ahova kell, ha nem azt látod, amit kell, akkor valahol félúton megálltál a megismerésben; ha az általad vizsgált jelenség titkát nem a kapitalizmus titkában pillantod meg, akkor nem értetted, magyaráztad meg a jelenséget. Megérteni, megmagyarázni valamit annyi, mint a kapitalista rendszert, annak logikáját meghatározóként felmutatni ebben a valamiben – „mindenben”.
Ez két ok, amiért a jelenségekben rendre a kapitalizmus logikáját kell fölmutatni meghatározóként, egymást erősíti, végeredményül ezt adván ki:
hol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van, „ott van jelenvalóan mindenekben, / ahogy régi istened sem” (Illyés). Nemcsak politikai teológia tehát van, mert az antikapitalista (kritikai) tudományokban strukturális analógia áll fönn a kapitalizmus és az egy isten között, ki „mindent átjár és mindenben benne van” (Pál, Ef 4: 6).
Chapman könyve az első, amely a kapitalizmus történetét a neurodiverzitást középpontba állítva beszéli el. Ez lehetővé teszi számára, hogy nyomon kövesse a „normalitás birodalmának” létrejöttét, fönnmaradását, és leleplezze titkát; nem öncélúan, hanem azért, hogy rámutasson: a neurodivergensek fölszabadulása a normalitás birodalmának elnyomása alól csakis a kapitalista rendszer logikája alóli fölszabadulással történhet meg.
A neurodiverzitás az 1990-es évek találmánya és fejleménye: azt a megközelítést (és egyben mozgalmat) jelöli, amely elutasítja, hogy a „normálistól”, a „neurotipikustól” eltérő agyi-idegi működés, például az autizmus, diszpraxia, diszlexia, diszkalkulia, hiperaktivitás patologikus jelenség. Nem az, az ilyen eltérések nem kórosak, betegesek, rendellenesek, illetve az így huzalozott egyének nem fogyatékosok, hanem egyszerűen mások. Mindez egyszerűen az emberi létezés és változatosság természetes velejárója: ahogy van biodiverzitás, úgy van neurodiverzitás is. Ha patológiai fölfogása uralkodóvá, különböző társadalmi intézményekben és gyakorlatokban irányadóvá válik, az az egyének stigmatizálásához, diszkriminálásához, marginalizálásához vezet. Ahogyan az történt és történik ma is:
társadalmaink neuronormatív társadalmak, olyanok, amelyekben a „normális” vagy „tipikus” agyakat (bizonyos módon huzalozott egyéneket) előnyben részesítenek, kitüntetnek a más, „atipikus”, „abnormális”, „rendellenes” vagy „fogyatékos” agyak rovására,
ami például az iskolai vagy a munkaerőpiaci lehetőségekben, esélyekben, előnyökben és hátrányokban érhető tetten.
Chapman indító kérdése, ki saját bevallása szerint maga is neurodivergens, hogy honnan a patológiai paradigma, hogyan jött létre, és hogy volt képes uralkodóvá válni? Az erre választ kereső Chapman végül is az újmarxista, nem az osztályviszonyokat középpontba állító történelmi materialista vizsgálódás mellett kötelezte el magát. Így született meg az Empire of Normality: Neurodiversity and Capitalism, amelyben Chapman azt szeretné megmutatni,
- hogy miként fonódik össze a patológiai paradigma a kapitalizmus logikájával;
- hogy a kapitalizmus miért és miként neuronormatív, a kapitalista rendszer miként és miért hozza létre és tartja fönn a neuronormatív társadalmi hierarchiát;
- hogy a patológiai paradigma és vele a neuronormativitás miként és hogyan szolgálja a kapitalizmust.
Teljes és átfogó történet helyett Chapman gondosan kiválasztott kulcsfigurákat állít fókuszba úgy, hogy materiális kontextusba helyezi őket. Azt szeretné megmutatni, hogy a patológiai paradigma kialakulását, fejlődését és uralkodóvá válását jelentős mértékben materiális tényezők, kapitalista hatalmi, társadalmi, gazdasági relációk és hierarchiák határozták meg.
Messziről, azzal kezd Chapman, hogy ókori görög és más orvosok az egészséget harmóniaként vagy egyensúlyként fogták föl, s vagy az egyénen belüliként, vagy egyén és környezete közöttiként. Ennek az egészségfölfogásnak a kapitalizmus felemelkedésével végérvényesen befellegzett; a versenyre, a termelékenységre és nyereségességre helyeződik a hangsúly, ezzel együtt megszületik a normalitás, az egészség teljesen új fölfogása, amely mára olyannyira belénk vésődött, hogy teljesen természetesnek és objektívnek tűnik számunkra, eltakarván esetlegességét és uralmának anyagi feltételeit.
A „normalitás birodalma” kifejezéssel Chapman egyrészt arra utal, hogy a patológiai paradigma és vele a neuronormativitás születése összefonódik a kolonializmussal és imperializmussal, de a gyarmatbirodalmak megszűnése után is velünk és uralkodó marad. Másrészt arra, hogy a neuronormativitás materiális viszonyok, társadalmi gyakorlatok, tudományos kutatási programok, bürokratikus mechanizmusok, gazdasági kényszerek és adminisztratív eljárások együttese. A normalitás birodalma tehát normalizáló apparátusok komplexuma, olyanoké, amelyek összehasonlítanak, megkülönböztetnek, határt vonnak, hierarchizálnak, egységesítenek, kizárnak, egyszóval normalizálnak (Foucault, 249–50), mégpedig a patológiai paradigma által teremtett mércék, minták, sémák, kritériumok alapján. Ennek chapmani, újmarxista, történelmi materialista elemzése arra fut ki, hogy
a patológiai paradigma és a neuronormativitás, avagy a normalitás birodalma a kapitalista rendszer terméke, fönntartója, szolgálója, a tőke kognitív-mentális szükségleteit elégíti ki,
amiért is a neurodiverzitás politikájának nem liberálisnak, az agyi-idegi sokszínűség elfogadásáért és elismeréséért küzdő, hanem radikális, a normativitás birodalma elleni és kapitalizmusellenes politikának kell lennie. Ismerős?
A gyerekek szeretik ugyanazt a mesét ezredszerre is hallani, felnőve lehet, hogy nem tudják megunni a más-más világban játszódó, de kísértetiesen hasonló történeteket, vagy ismeretelméleti és politikai okokból azokat az elemzéseket, melyek a jelenségeket, visszavezetve azokat a kapitalizmusra, felmutatva bennük meghatározóként a kapitalizmus logikáját, egyre-másra a kapitalizmus alázatos szolgájaként leplezik le.
Mindenekelőtt nekik ajánljuk Robert Chapman az Empire of Normality: Neurodiversity and Capitalism című könyvét.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Riley, Sarah – Evans, Adrienne – Robson, Martine: Postfeminism and Health. Critical Psychology and Media Perspectives. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Hepburn, Alexa: An Introduction to Critical Social Psychology. (Online könyvtárunkban hozzáférhető.)
Rose, Nicolas: Our Psychiatric Future. The Politics of Mental Health. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Fordulat 31 (2022/2): Kritikai pszichológia. Lélek és kapitalizmus. (Könyvtárunkban papíralapú kiadása helyben olvasható.)
