Lájkok

véres kard deszkából készült padlón
A közösségi média és a háború frigyéből a nem klasszikus háborúk egy új fajtája született meg: a lájkháború. Az erről szóló beszéd több mint lájkvadászat: a háború és a politika színeváltozásáról szól.  P. W. Singer és Emerson T. Brooking Likewar: The Weaponization of Social Media című könyvét ajánljuk.

Önértelmezésük szerint Carl von Clausewitzet aktualizálják, aki szerint a háború politikai helyzetből ered, politikai motívum szüli és szövi át, következésképp politikai cselekvés: a politikai interakciók folytatása, más eszközökkel történő megvalósítása (Clausewitz, 53–54). Legfőbb állításuk, hogy a lájkokért folytatott harc a háború és vele a politika folytatása más eszközökkel. Azt nem állítják, hogy a jövő háborúit a közösségi médiában vívják, ez legfeljebb csak hatásvadász állítás lenne; azt viszont állítják, hogy közösségi média politikai és hadászati fegyverré, egyszersmind csatatérré vált, ahol – mint kiderül: nem csak a szó szoros értelmében – a lájkokért folyik a harc. De mi a háború, ha lájkokért folyó harc is háború, mit nevezzünk ez esetben háborúnak, mi különbözteti meg a háborút attól, ami nem háború?

Clausewitz meghatározása szerint a háború fizikai erőszak alkalmazása azzal a céllal, hogy legyőzve vagy ellenállásra képtelenné téve a másikat, akaratunkat rá kényszerítsük (Clausewitz, 39). Vagyis a háború nem az, hogy valaki a saját akaratát ellenszegülés ellenére is keresztülviszi, alapuljon bármin, akár fizikai erőszakon is ennek esélye, hanem az ellenszegülés lehetőségének megszüntetése fizikai erőszakkal azért, hogy valaki az akaratát kikényszerítse. Ha ezt a háborúmeghatározást elfogadjuk, akkor nem nevezhetünk mindent háborúnak, ami saját akaratunk másikra kényszerítéséről szól. Az utóbbi lehetséges fizikai erőszak nélkül is, példának okáért szövegekkel és képekkel is; az ilyen akciók nem háborús akciók, legalábbis clausewitzi értelemben nem nevezhetők annak. Akkor viszont igen, ha a háború nem szükséges feltétele a fizikai erőszak alkalmazása. Márpedig nem az. Nem azért, mert a háborút – már régebb óta – nem csupán ölésre alkalmas eszközök értelmében vett fegyverekkel folytatják (dezinformáció, propaganda, demoralizálás, fake news, deepfake), hanem azért, mert manapság olykor – például a kritikus infrastruktúrák vagy informatikai rendszerek elleni kibertámadások esetében – egyáltalán nem ilyen fegyverekkel. De akkor, mit értsünk háborún, mit nevezzünk háborúnak, miként határozható meg, illetve mi különbözteti meg a háborút a nem háborútól? Neveztetünk-e minden olyan akciósorozatot háborúnak, melynek során valaki a lehetséges/tényleges ellenszegülés vagy ellenállás megakadályozásával / megtörésével kényszeríti rá másokra akaratát, használjon ehhez bármilyen eszközt is?

Munkadefiníciónak talán megteszi, de Singer és Brooking semmiféle, a háborúk új valóságára reflektáló háborúdefinícióval nem szolgál, csak arról mondanak egy s mást, hogy mi a lájkháború sajátossága és mi benne az új. Abban nincs semmi új, állapítják meg helytállóan, hogy a lájkháború nem emberek fizikai megölésére alkalmas eszközökkel folyik; hogy nem ölésről, az ölésre és halálra készenlétről szól; hogy a háború és béke között nem egyértelmű, világosan meghúzható határok vannak (ami nem háború, az béke, vagy ami béke, az nem háború); hogy elmosódik a határ katona és nem katona (polgár, civil) között; hogy fokozza az ellenségesség (szembenállás) intenzitását; hogy nem vagy nem csak államok között zajlik, nem reguláris állami hadsereggel vívják, nem hadüzenettel kezdődik és békekötéssel végződik. Mindebben tehát nincs semmi új. Ilyenek a nem klasszikus háborúk. De akkor mégis mi a sajátossága a lájkháborúnak? Mi teszi mássá a nem klasszikus háborúk között? Mi benne az új?

Amire e kérdésekre válaszképp Singer és Brooking jut, az pár pontban összefoglalva a következő:

(1) A közösségi média megváltoztatta, hogy állami és nem állami aktorok hogyan vívják meg a konfliktusaikat.

Egy új csatatér született, ahol nem bombákkal és rakétákkal zajlik és nyerhető meg a harc, hanem azon történetek formálásával, alakításával, amelyek keretezik a világhoz való megértő-értelemző viszonyulásainkat,

és azzal, hogy érzelmileg megragadva, bevonva másokat válaszra-cselekvésre késztetjük, ösztönzzük őket, szereljük le lehetséges vagy tényleges ellenállásukat, bírjuk rá, hogy kövessenek minket, legyenek velünk, cselekedjenek értünk, a mi céljainkért.

(2) Az közösségi médiában folyó háború időben nem véges és szakadásos, hanem folyamatos és végtelen:

a harcosok itt sohasem alszanak, mindig vannak, akik ébren vannak és harcolnak; a fegyverek sohasem nyugszanak:

képek és szövegek terjednek, megragadnak, bevonnak, online és offline cselekvésre késztetnek, ösztönöznek.

(3) A közösségi média révén egyfelől bármely információ valós időben, a korábbiakhoz képest sokkal gyorsabban, szélesebb körben hozzáférhető, másfelől viszont az igazságot elnyelhetik a lájkok tengerének hullámai. A kitalált vagy elferdítve, megmásítva megjelenített esemény (nem valóságos valóság) valódi erővel bírhat, ehhez elég, ha az emberek hiszik, hogy megtörtént, a bizonyíthatóan, valóban, bizonyíthatóan megtörtént esemény (valóságos valóság) ellenben teljesen érdektelen maradhat. Ez a kommunikációs médium ugyanis nem az igazságot jutalmazza, hanem a viralitást, és ezen a csatatéren az erő nem az igazságban rejlik, de nem is a fizikai erő számít, vagy a high-tech hardver. Az erőviszonyok nem ezeken múlnak, ahogyan a kimenet (győzelem vagy vereség) sem, hanem a figyelem megragadásán, fogva tartásán, irányításán és az érzelmi-cselekvő bevonódás, elkötelezettség megteremtésén, fönntartásán.

A lájkháború nem csupán a szó szerinti értelemeben vett lájkokért folyik, hanem az érző szívekért és éber-cselekvő testekért, azok uralásáért, irányításáért, megszerzéséért és megtartásáért.

(4) Ennek a háborúnak mindannyian résztvevői vagyunk. Azzal, hogy online vagyunk figyelmünkkel, annak odaadásával vagy megvonásával, lájkolással vagy diszlájkolással, kattintással, megosztással mi magunk is részt veszünk ebben a figyelmünkért és elköteleződésünkért folyó csatában, még ha ennek általában nem is vagyunk tudatában.

Ebben a háborúban, akár akarjuk, akár nem, mi magunk is harcosok és fegyverek vagyunk, nem tudunk semlegesek, ártatlanok, csupán civilek lenni, maradni.

(5) Minden ideiglenes-pillanatnyi győzelem az online térben hatással van az offline térre, a fizikai világra, az ottani konfliktusokra, viszályokra, harcokra, csatákra, azok kimenetére. Ily módon az offline és online háború közötti határok eltűnnek, az analóg harcok egyszersmind digitális harcok, a digitális harcok pedig analóg harcokat döntenek el.

2016-ban az elnökválasztást megnyerő Donald Trump azt találta mondani: „tweetek nélkül nem lennék itt”. Valóban. Ideje hát rádöbbennünk, hogy manapság nem a történetek a nyerők,

nem a narratívákban az erő, hanem a szöveges miniatűrökben, a vizuális montázsokban, a szöveges vagy képi pillanatokban, villanásokban, szösszenetekben.

Ezek nem történetek, és nem is állnak össze egy történetté, de ami hatásukra történik, abból lesz történet, az összeállhat egy történetté. A tweetek – meg a többi – tehát nem történetet beszélnek el, de képesek arra, hogy elbeszélendő történetet csináljanak, szüljenek.

Ha a lájkháború a háború és vele a politika folytatása más eszközökkel, akkor a politika egyszersmind a háború folytatása más eszközökkel.

[Képek forrása: pixabay.com]

Ajánlott olvasmányok:

Buchanan, Ben – Imbrie, Andrew: The New Fire. War, Peace, and Democracy in the Age of AI. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Forgács Balázs: Gerillák, partizánok, felkelők. Az irreguláris hadviselés elméletének története – korunk kihívásai. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Treré, Emiliano: Hybrid Media Activism. Ecologies, Imaginaries, Algorithms. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Foucault, Michel: „Society Must Be Defended”. Lectures at the Collège de France, 1975–76. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Bárdos Dániel és Tuboly Ádám Tamás (szerk.): Emberarcú tudomány. Áltudományok és összeesküvés-elméletek szorításában. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)

További posztok a kategóriában

A jazz anarchiája

A jazz anarchiája

A jazz soha nincs jelen, soha nincs itt, magát a jazzt soha senki sem látta, senki sem hallotta, mert folyton mozgásban van. Mégis jelen van, itt van, érzékeinkbe hatolóan, magával ragadóan, falakat törően.

Weber, a démon

Weber, a démon

Aki Max Weberrel kíván tartani, annak nincs vissza az akolmelegbe: nem lúgozhatja ki szociológiájából azt a kíméletlenséget, amely művelőjéből démont csinál.

„Senki nem érti, senki nem érzi”

„Senki nem érti, senki nem érzi”

Pop a zenében, pop a politikában, popzene és populizmus – tejtestvérek. Mindkettő „az emberekből” él, nélkülük mindkettő „pupilla üres foglalatban”, „tollpihék az üres ólban”: van is ilyen meg nincs is, üres is meg nem is.