Aki Max Weberrel kíván tartani, annak nincs vissza az akolmelegbe: nem lúgozhatja ki szociológiájából azt a kíméletlenséget, amelynek vezérelve így szól: nem azért művelem a szociológiát, hogy békét, nyugalmat hozzak vagy megváltást hirdessek néktek, hanem hogy meghasonlást. Michael Symonds Weberian Perspective on Home, Nature and Sport című könyvét ajánljuk.
A tudomány sajátos feladata Weber szerint nem csupán az, hogy problémává tegye, ami konvencionálisan evidens: a kényelmes, meghitt közmegegyezéseket, magától értetődőségeket, hanem az is, hogy nézzen oda, ahová mások inkább nem néznek, nézzen egyenesen a kor zord arcába (Weber, 83, 148): akarja és merje tudni, amit mások tudnak jól nem tudni, kimondani, amit mások inkább körülírnak, végigmondani a félbehagyott, elharapott mondatokat.
Ez a fajta kíméletlenség tetten érhető abban, hogy aligha akad olyasvalaki, aki oly következetesen vette volna komolyan az alakulásban levés, a keletkezettség és egyszeriség értelmében felfogott történetiséget, mint Weber (Hidas / Hidas, 45). És tetten érhető abban is, hogy bár a weberi szociológia számára az, hogy valaki az istent vagy az ördögöt követi, megértendő és magyarázandó tény, semmi több, következésképp senkinek sem mondhatja meg, hogy istent vagy az ördögöt kövesse, de azt igen, hogy valaki mit tehet, adott esetben mit akar, milyen alapállásból vezethető le, és milyen következményei vannak annak, amit akar (Weber, 12, 151).
Kis semmisségnek tűnik, amit ezzel a tudomány cselekvőnek nyújtani tud, de nem az. A mindennapokban benne élő ember ugyanis nem akar tudatára ébredni annak, hogy cselekedeteikben egymással halálos ellenségként szemben álló értékek vegyülnek össze, nem akarják tudni, hogy melyik értékkel végül is kit: istent vagy az ördögöt szolgálják-e, elkerülvén ezzel, hogy választani kelljen közöttük (Weber 89–90). A weberi szociológiának egyfelől el kell ismernie – és ez nem okoz neki nehézséget –, hogy az emberek általában és többnyire nem egy istent szolgának: hogy a mindennapokban benne élő emberek nem csupán egymást követő, hanem ugyanazon cselekedetében is egymásnak ellentmondó (egymást kizáró, egymással összeegyeztethetetlen, összebékíthetetlen) végső értékválasztásokhoz igazodnak (Weber 1, 59). Másfelől viszont – és ez a legtöbb, amit a weberi szociológia a cselevő számára nyújtani tud –
megtöri a jól nem tudni otthonos kényelmét, biztonságát, békéjét a végső számot vetéssel vagy tisztázással: ezzel ezt az istent szolgálod, a másikat meg arcon köpöd (Weber, 151).
Képes beszéd, de sejthető, miért idéztük föl. Mert ebben a Weber által szerényen tisztázásnak vagy számvetésnek nevezett műveletben érhető tetten talán leginkább az a kíméletlenség, amelyet Weber szenvedélyesen – elhivatottan – gyakorolt, egy-két példája pedig a napnál is világosabban megmutatja, hogy aki Weberrel kíván tartani, annak nincs vissza az akolmelegbe. Annak – jöjjön az az egy-két példa – merni kell látnia,
- hogy a szeretetetikából az következik, hogy „Ne állj ellent a gonosznak!” / „Ne állj ellent erőszakkal a gonosznak!”, a politika felelősségetikájából viszont az, hogy „Állj ellent a gonosznak!” / „Állj ellent erőszakkal a gonosznak!” (Weber, 199–200; 147);
- hogy lehet valami szép (remekmű) nemcsak annak ellenére, hogy (alkotója) nem jó, hanem azért és amennyiben nem jó (Weber, 147);
- hogy a háború a testvériesség vallási etikája számára nem több, mint testvérgyilkosság, a modern politikai közösségekben viszont olyan közösségérzetet teremt, és a természetadta közösségek minden korlátját szétfeszítő szeretetnek olyan működését indítja el, amelyhez foghatót a vallások általában csak a testvériségetika hősi közösségeiben képesek felmutatni (Weber, 214–215).
(Modernitás és értékszférák) Symonds egyike azoknak, akik Weberrel kívánnak tartani. Könyvében arra vállalkozik, hogy a weberi szociológiát olyan dolgokra terjessze ki, amiket az nem vizsgált. Ennek egyik lehetséges, Symonds által választott módja, hogy rekonstruáljuk a „weberi perspektívát”, aztán ha ez megvan, és igazoljuk, hogy ez a perspektíva megfelelő az általunk megismerni kívánt új dolgok megismeréséhez, akkor zöld az utunk.
Symondsnál Weber azonban kap egy kis rózsaszín árnyalatot: vonakodik Weberrel tartani a szenvedélyes kíméletlenségben, visszatér egy kicsit az akolmelegbe.
Két kérdésre keresi a választ: Hogyan lehet az „értékszférák weberi elmélete” segítségünkre abban, hogy megértsük a természetet, az otthont és a sportot? Hogyan lehet ezt a hármat össze- és közös nevezőre hozni egy weberi elméleti keretben? Mindkét kérdésre Symonds szerint a modernitás weberi elmélete a válasz.
Sztenderd olvasat szerint ennek az elméletnek a kulcsa a racionalizálódás, az, amit – többek között – a varázstalanodás (tudomány), bürokratikus állam (politika) és a kapitalista rendszer (gazdaság) példáz. Weber modernitásról festett – sztenderd olvasatnak megfelelő – képét az „acélkemény burok” (Weber, 186, 25) metaforája adja vissza talán a legtömörebben és legkifejezőbben.
E metafora Webernél eredetileg a győzedelmes kapitalista gazdasági rend, ama sajátos és irdatlan kozmosz metaforája, amely ma az egyes ember számára megváltoztathatatlanként adott, minden egyén életét meghatározza, megteremti azokat a szubjektumokat, akikre szüksége van, és talán mindaddig meg is fogja, amíg az utolsó mázsa fosszilis fűtőanyag el nem izzott (Weber, 86). Ám Symonds is úgy látja, hogy az acélkemény burok metaforája nemcsak a kapitalista rendszer és az anyagi-evilági javak emberek feletti példátlan hatalmának metaforája Webernél, hanem az életet átszövő bürokrácia gépezeté, a bürokratizálódó gépiesedő életé, a „rendembereké” (Weber, 414) és a „szellem nélküli szakbarbároké” is (Weber, 187; Weber, 133) – egyszóval azé a világé, amely gépies, mechanikus, fegyelmezett, kiszámítható, uralható, s amelyben mindannyian fogaskerekek vagyunk a gépezetben.
A modernitásról festett weberi képét mindazonáltal – állítja Symonds – nem meríti ki az „acélkemény burok” metaforája. Egyrészt ugyanis ott vannak az „értékrendek” vagy „értékszférák”. (Azért „vagy”, mert Weber nem következetes, hol értékrendekről, hol értékszférákról beszél (Weber, 147–148; Weber, 203–204); míg a rend meghatározott fogalom a weberi szótárban (Weber 1, 58–59), a szféra nem az.) Ezek nem békésen egymás mellett léteznek, de nem is egyszerűen versengenek, hanem örök viszályban, harcban állnak egymással. Másrészt három közülük: a tudomány, a gazdaság és a politika a racionalizáció területei és tettestársai, kettő: az erotika és az esztétika viszont megváltást kínál a racionalizálódott-varázstalanodott szférák és világ értelemnélküliségétől. Symonds érdeklődésének középpontjában ez a kettősség áll. Könyvének első részében azt rekonstruálja, hogy mit jelent az értelemnélküliség és az attól való megváltás, második részében pedig azt szeretné megmutatni, hogy a természet, az otthon és a sport olyan, weberi értelemben vett értékszféráknak tekinthetők, amelyek szintén megváltást kínálnak a racionalizált értékszférák és világ értelemnélküliségétől.
Symondsnál az értelem tehát kulcsfogalom, ahogy Webernél is az, de ő kifejezetten nem weberi, hanem metafizikai-egzisztenciális értelemben használja: olyan kérdésekre adott válaszok termékeit jelöli vele, mint hogy „Mik kell tennünk az életben?”, „Mi a halál értelme?”, „Mit kezdjünk a szenvedéssel?” Az ilyen kérdésekre hagyományosan a vallások adtak választ, a racionalizáció azonban a vallásokat válaszaikkal együtt az irracionalitás terrénumába száműzte (Weber, 230, 234). Ez végül is annyit tesz, hogy a vallások már nem adnak értelmes és érvényes választ a végső, metafizikai-egzisztenciális kérdésekre. De nem ad s adhat válasz ezekre a világunkat racionalizáló-varázstalanító tudomány, gazdaság vagy politika/állam sem, ahogyan arra sem, hogy mivégre tudomány, gazdaság, politika, mi az értelmük az élet szempontjából, mivégre űzzük tudósként, tőkésként vagy munkásként, politikusként az ipart. A modernitás – világunk – Weber számára épp ezért alapvetően értelem nélküli.
Az értékszférák weberi elmélete viszont, szól Symonds fő állítása, megmutatja, hogy világunkban mégiscsak kapunk valamiféle választ a végső, metafizikai-egzisztenciális kérdésekre: mindegyik értékszféra szolgál valamilyennel, azaz mindegyik értékszféra sajátos értelmet kínál a modernitás átfogó értelemnélküliségében.
Az első három (tudomány, politika, gazdaság) esetében ez az értelem az eredendő vallási (protestáns) értelmét elvesztő sajátos hivatásban ölt testet, a másik kettő esetében (esztétika és erotika) pedig abban, hogy ezek a megváltásvallások vetélytársaként vagy halálos ellenségeként világon belüli megváltást kínálnak a racionalizált szféráktól és a varázstalanított világtól, egyszersmind a mindennapi létezéstől (vö. Weber, 220–230, különösen 221, 226).
(Rózsaszín árnyalat) Weber az esztétika és a erotika értékszféráját irracionálisnak nevezi, a tudomány, a gazdaság és politika értékszféráját pedig racionálisnak,. De a helyzet mégsem ilyen egyszerű Webernél, mutat rá Symonds helyesen. Egyrészt azért, mert a racionális szférákban is van, ami irracionális (lásd például a hivatást (Weber, 47)), és az irracionális szférákban is van, ami racionális (lásd például a zenét (Weber, 10–12)). Másrészt azért, mert ami az egyik értékszféra felől tekintve racionális, az a másik felől tekintve irracionális (lásd például a háborút (Weber, 214–215)). Végül azért, mert az élet különböző szempontok szerint és különböző, adott esetben egymással konkuráló, rivalizáló vagy polemizáló irányokba racionalizálhatók (Weber, 47). Mindezzel Symonds tisztában is van. Arról azonban igyekszik jól nem tudni, amiről Weber nagyon is jól tud: hogy a racionális szféráiban is van, ami világon belüli megváltást kínál, olyat, amely ugyanúgy a megváltásvallások által kínált megváltás vetélytársa, s ugyanúgy kitörés a racionális szférák acélkemény burkából.
Ilyen a „karizma” vagy „karizmatikus uralom” (Weber 1, 248–260; Weber 2/3, 205–214), melynek okán már nem „csak a legkisebb közösségi körben, szemtől szembe, pianissimo lüktet valami megfelelője annak, ami egykor mint profetikus pneuma tűzvészként söpört végig nagy közösségeken és egybeforrasztotta őket ” (Weber, 154).
A megváltás tehát – ez az, amiről Symonds nem igen akar tudni – nem csupán kiszabadíthat „a világ racionális rendjeinek rideg csontvázkezei közül” és „a mindennapok tompaságából” (Weber, 226), hanem adott esetben – megkomponáltan – „forradalmasító erő” vagy „forradalmi erő”.
Hogy Weber Symondsnál kap egy kis rózsaszín árnyalatot, azt jelenti, hogy a megváltásból egzisztenciális evangéliumot csinál, Weberből meg az utolsó emberek egyikét, kik „»Feltaláltuk a boldogságot «, mondják, […], és vaksin pislognak” (Nietzsche, 23).
Aki azonban Weberrel kívánt tartani, annak nincs vissza az utolsó emberek által is kedvelt akolmelegbe: nem hirdethet egzisztenciális evangéliumot, és nem gondolhatja, miként Symonds, hogy ezzel emberi metafizikai-egzisztenciális szükségletet elégít ki.
Két okból sem.
Egy. Igaz ugyan, hogy Weber beszél „megváltásszükséglet”-ről, de ez szerinte annak következményeképp született meg, ami „minden vallás sajátos előfeltevése”: hogy a világnak és mindannak, ami benne történik, értelme van, hogy az egész és minden értelemteli (Weber, 232–233). És beszél „metafizikai szükséglet”-ről is (Weber, 237; Weber 2/1, 203), amely bensőleg arra késztet és ösztönöz minket, hogy a világot értelemmel bíró kozmoszként ragadjuk meg. Meglehet, hogy van ilyen szükséglet, meglehet, hogy az nem csupán a vallások sajátos előfeltevése, de a weberi(ánus) szociológia számára akkor sem emberi állandóként-általánosként tételezendő, hanem a maga ténylegességében, egyediségében, esetleges szárba szökkenésében, virágzásában és elsorvadásában megértendő és magyarázandó. Ahogy a kapitalizmus és szelleme weberi nézőpontból nem azonos a minden rendű és rangú embernél, mindenkor és mindenhol előforduló nyereségvággyal, szerzési ösztönnel, a megváltásszükséglet vagy metafizikai szükséglet sem állandó-általános emberi szükséglet. Ha az előbbi a „kultúrtörténet gyerekszobájába való” (Weber, 12), akkor az utóbbi a szociológia gyerekszobájába.
Kettő. Webernél az értékszférák leírása nem arra fut ki, hogy van megváltás, hanem az egyes értékszférák közötti feloldhatatlan feszültségekre, kibékíthetetlen ellentétekre, összeütközésekre. Az értékszférák „weberi elmélete” nem megnyugvást, békét vagy örömhírt hoz, hanem meghasonlást. A Közbevetett megfontolások, ahol Weber a legtöbbet beszél az értékszférákról, igen nyugtalanító és felforgató, mondhatni, posztmodern szöveg (Weber, 203–238): olyan abszurditásra mutat rá, amely nem az értelemnélküliségben rejlik, hanem az érték és értelem többességében, értékek és értelmek viszonyában, az értékek értékének és az értelmek értelmének hiányában, olyan érték és értelem távollétében, amely irányíthatná-szabályozhatná viszonyukat, véget vethetne viszályuknak. Az értékszférák weberi leírása arról szól, hogy mi az isten az egyik és mi az isten a másik értékszféra számára, hogy ami az egyik számára isten, az a másik számára ördög, hogy közöttük miért jön létre felszámolhatatlan idegenség, feloldhatatlan (örök) feszültség, viszály, harc.
Nem, Weber nem hirdet örömet vagy megváltást, hanem brutális kíméletlenséggel tárja fel a meghasonlást, amely a modernitás, benne az egyén sajátja.
Például imígyen: hogy a halál, a mindenkit elérő és mindennek véget vető végzet, melyről senki sem tudhatja, miért épp őt és miért épp most éri utol, egyfelől teljesen értelmetlennek tűnik, másfelől viszont a háború egyedülálló értelmet tud adni, minek okán vélhetjük úgy, hogy valamiért halunk meg; vagy imígyen: „[m]inden olyan kísérletnek, amely a politikai erőszakszervezet méltóságának megtámogatására irányul, végső soron ez az alapja: a halál sikeres beiktatása az értelmes és megszentelt események sorába” (Weber, 214–215).
Ez üt, és a napnál is világosabban mutatja, hogy aki Weberrel akar tartani, az természetesen vitathatja, ízzé-porrá zúzhatja az ilyen weberi állításokat, de vissza nincs neki az akolmelegbe:
magára kell vennie a kíméletlenség rideg keresztjét, amit az idézett weberi állítás is példáz, és amiért a weberi szociológia nem csupán hivatás, hanem egyben átok, követője nem próféta vagy messiás, hanem démon.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Illés Gábor: A felforgató cselekvés WebernéL. In Uő: A realista politikus. A cselekvés perspektívái a realista politikaelméletben. V/1. fejezet: 231–254. o.
Takó Ferenc: Weber és az „ügy”. In Magyar tudomány, 2024/11, 1448–1456.
Takó Ferenc: „Istenek”, „démonok”, „szellemek”. Értékmentesség és értékpluralizmus Max Webernél. In Buksz 2019/3–4, 263–269.
Müller, Hans-Peter: Max Weber. Eine Spurensuche. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
