A reziliencia a váratlan, kiszámíthatatlan helyzetekhez, történésekhez, eseményekhez, válságokhoz, traumákhoz, katasztrófákhoz való alkalmazkodás művészete, nem a fönnálló viszonyok és rendszer megváltoztatásáé. A rezliencia, szól Stefanie Graefe Resilienz im Krisenkapitalismus című könyvének tézise, a kritika és a forradalmi cselekvések ma szinte mindenütt jelenlévő és mindent átható ellengyakorlata.
Válság és kapitalizmus szorosan összetartozik: a válságok rendre jönnek, olykor több is egyszerre, de a kapitalizmus ezek hatására nem összeomlik, hanem megújul. A kapitalista rendszer a válságokon keresztül reprodukálódik, mégpedig a kapitalista (újra)termelés feltételeinek, köztük annak megújításával, amilyen módon és formában szubjektummá, cselekvőképes és elismert társadalmi alanyokká leszünk. Ez utóbbit nevezhetjük szubjektivációnak (a szubjektummá válás folyamatának), mely azokat a diszkurzív és nem diszkurzív gyakorlatokat foglalja magában, amelyek által ilyen vagy olyan szubjektummá válunk. A reziliencia Graefe olvasatában egy ilyen gyakorlat, mely
ma áthatja „az emberek és dolgok kormányzásának” szinte minden területét.
Maga a fogalom nem új, a 19. századi anyagtudományokból származik, azt a tulajdonságot jelöli, hogy egy anyag külső hatás elszenvedését követően visszatér eredeti állapotába. A 20. században a pszichológiában és ökológiában terjedt el, mára pedig szinte minden tudomány- és életterületen használatos: befolyásolja valóságérzékelésünket, helyzetek kezelésének, problémák megoldásának modelljeit, önmagunk és mások vezetésének, irányításának, gondozásának, kezelésének, önmagunk és mások kormányzásának módjait.
Eredeti és mai használata egyaránt mutatja, hogy a reziliencia, először is, nem egyenlő a rezisztenciával. Ha belerúgok egy mázsás kőbe, akkor a követ külső hatás éri, de a rúgás lényegében hatástalan, a kő semmit sem változik, amiért is nincs értelme eredeti állapotba való visszatérésről beszélni: a kő rezisztens. Lábam viszont nem az, a mázsás kőbe való rúgás hatására többé-kevésbé deformálódik, aztán amennyiben regenerálódik, akkor mondhatjuk: lábam reziliens. Másodszor, rezilienciáról nem csupán abban az esetben beszélünk, ha valami/valaki külső hatás elszenvedése után visszatér eredeti állapotába, visszanyeri eredeti állapotát, hanem akkor is, ha ez a valami/valaki eközben átlényegülés nélkül átalakul. A reziliencia tehát valakinek/valaminek azt a tulajdonságát vagy képességét jelöli, hogy erőteljes vagy sokkszerű, traumatikus hatás(ok)hoz sikeresen alkalmazkodik: vagy visszatér eredeti állapotába, vagy megújul, átalakul anélkül, hogy lényegileg vagy teljesen mássá válna. Ahogyan például a kapitalizmus.
Graefe könyvében arra kérdésre keresi a választ, hogy mi a probléma, amelyre a reziliencia a megoldás. A kimerülés jelenségéből indul ki, abból, ami szerinte a posztfordi kapitalizmus emberének egyik alaptapasztalata, és ami mögött az áll, hogy „vállalkozó-szubjektumokká” lettünk: olyanokká, akik önként és fülig érő szájjal zsákmányolják ki magukat, akik önmaguknak mint vállalkozásnak kizsákmányoló és kizsákmányolt munkásai, akik tehát egyrészt magukat, testüket-lelküket mint munkaerőt a teljesítmény és hatékonyság érdekében használják, gondozzák, tartják karban, fejlesztik, másrészt a munkát kihívásnak és az önmegvalósítás lehetőségének fogják föl. A vállalkozó-szubjektumok mondhatják is magukról:
„Az én vezérem bensőmből vezérel!”
Ámde ez a benső nem velünk született, természeti adottság, hanem létrehozott és fenntartott, megmunkált, megdolgozott, mégpedig úgy, hogy bizonyos, illetve megfelelő módon vezéreljen. Ebben kulcsszerepet játszanak a pszichotudományok meg a workshopok, szemináriumok, tréningek, coachingok stb., melyek mind arra irányulnak nem szándékoltan is, hogy az önkizsákmányolás és önmegvalósítás kéz a kézben járjon, vagyis hogy munkateljesítményünkért és munkánkért élő-halóként elmondhassuk:
„az én igám édes, az én terhem könnyű”.
Hogy mégsem az, az a kimerülés meg a kiégés jele, ami ma mindennapi és általános tapasztalat. A reziliencia Graefe szerint mindenekelőtt erre válasz, vagyis arra a problémára ad megoldást, hogy miként lehet a produktivitás megőrzése, fönntartása érdekében önmagunkat úgy kormányozni, hogy a teljesítőképességünk, terhelhetőségünk és teljesítményünk fokozásának (önkizsákmányolásunk és önmegvalósításunk) negatív következményei ne vezessenek összeomláshoz.
Ez nem hagyja érintetlenül a szubjektumot:
a vállalkozó-szubjektum reziliens szubjektummá válik.
A különbség e két szubjektum között a következő:
- Az autonómia értelme a reziliens szubjektum esetében nem az önmegvalósítás vagy az önmeghatározás, mint a vállalkozó szubjektum esetében, hanem az önszervez(őd)és. Míg az előbbi értelemben autonóm szubjektum átalakítja, átformálja (a maga képére) a környezetét, addig az utóbbi értelemben vett autonómia magába foglalja a szubjektum környezethez, annak változásaihoz, hatásaihoz való rugalmas alkalmazkodóképességet.
- A vállalkozó-szubjektum olyan, akiről minden lepereg, aki sebez, de maga sebezhetetlen; a reziliens szubjektum viszont lényegileg sebezhető, hiszen aki nem sebezhető, annak nincs szüksége rezilienciára, az nem lehet reziliens, csak rezisztens.
- A reziliencia szubjektuma nem szuverén ura létezése feltételeinek és termelőképességének, hanem kitett az általa uralhatatlan környezetnek.
- A reziliencia szubjektuma nem önmagába záródó és önmagáért való, szolipszista és szuverén individuum, hanem olyan, aki szociális hálózatokba ágyazottan létezik; nemcsak sebezhetősége (másoknak kitettsége és másokra szorultsága) miatt, hanem azért is, mert az ilyen hálózatok központi erőforrásai (egyben tárgyai is) a rezilienciának.
A reziliencia szubjektuma tehát kommunitárius és reszponzív.
A vállalkozó-szubjektum nem lesz semmivé azzal, hogy reziliens szubjektummá válik, csak átalakul. Merthogy a szubjektumok produktivitása, termelőképessége és versenyképessége továbbra is maximalizálandó, ámde oly módon, hogy egyrészt minimalizálódjanak a produktivitás maximalizálásából fakadó negatív következmények és az azt hátráltató behatások, másrészt maximalizálódjon önmagunk, egy egyén vagy egy életmód, életforma, közösség, társadalom védelme.
A reziliencia végül is, állítja Graefe, olyan egyéneket és közösségeket teremt, amelyek a kizárást, kirekesztést, az egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat, de akár az olyan viszonyokat is, amelyek az emberi életet puszta, meztelen életre redukálják, rajtuk kívül álló, általuk befolyásolhatatlan és uralhatatlan környezetként fogják föl – adottságként, amelyhez kreatívan, innovatívan alkalmazkodni kell, s amely az alkalmazkodóképességet teszi próbára, teszteli és fejleszti. A reziliens szubjektum tehát, legyen az egyén vagy közösség, azon van, hogy miként birkózhat meg mindazzal, miként fordíthatja a maga javára mindazt, ami történik vele, aminek ki van téve, amit elszenved, amiben találja magát, amiben van. A reziliens szubjektum
alkalmazkodik a fönnálló viszonyokhoz és rendszerhez, rugalmasan, kreatívan, innovatívan, zseniálisan, de föl nem forgatja, gyökeresen meg nem változtatja azt.
A reziliencia, amely tényleges vagy elvárt gyakorlatként jelen van életünk szinte minden területén, és formálja-alakítja szubjektivitásunkat, ily módon
a forradalmi cselekvés ellengyakorlata, szubjektuma pedig a forradalmi cselekvő ellenszubjektuma.
Ha a homo resiliens könnyebben tudná is elképzelni a kapitalizmus végét, mint a világét, akkor is a kapitalizmus fönnmaradását szolgálná – kreatívan, innovatívan, zseniálisan.
[Képek forrása: pixaby.com]
Ajánlott olvasmányok:
Bröckling, Ulrich : Resilienz. Über einer Schlüsselbegriff des 21. Jahrhunderts.
Replika 94 (2015), „Reciliencia és társadalom” című blokk tanulmányai.
+ Beszélgetés Stefanie Graefével A Resilienz im Krisenkapitalismus című könyvéről
