Az erőszak reális lehetőség: benne van a pakliban. Vágyhatunk egy olyan valóságra, melyben nincs benne, de ez a valóság sohasem jön el. Következik-e ebből, hogy az erőszak elkerülhetetlen? Annyi biztos, ördögűző proklamációkkal semmire sem megyünk, már csak azért sem, mert adódnak olyan helyzetek, amikor nem tehetünk mást, mint hogy ölünk – önvédelemből. Judith Butler The Force of Nonviolence című könyvét ajánljuk.
De ki is ez az „ön”, akinek a nevében és védelmében ölünk? Hogyan jön létre az a viszony, amelyet erőszaknak nevezünk? Mikor és miért nevezzük, látjuk az egyik vagy másik tettet erőszaknak, ezt vagy azt a helyzetet olyannak, hogy arra önvédelemből erőszakkal kell reagálnunk, illetve olyannak, amelyben erőszakhoz kell folyamodnunk? Mi indokolja, teszi elfogadhatóvá, elkerülhetetlenné az erőszakot? Miért és mikor látjuk úgy, hogy nincs más megoldás, nincs más kiút, mint az erőszak?
Ezekre a Judith Butler által föltett kérdésekre elkezd inogni lábunk alatt a talaj. De célja velük nem az, hogy relativizmusra hangoljon vagy vegyen rá minket. Hanem valami más. Éspedig egyrészt az, hogy rámutasson: az erőszak mindig is interpretált, mert mindig is vannak keretek és megnevezési/jelölési meg igazolási gyakorlatok, amelyek okán ezt vagy azt a tettet erőszakként írjuk le és fogjuk föl, és amelyek miatt az erőszakot ebben vagy abban az esetben vagy helyzetben elkerülhetetlennek és elfogadhatónak tartjuk. Butler célja másrészt az, hogy megnyissa az erőszak újrakeretezésének és ezzel újraértelmezésének lehetőségét. Mert – véli –, másképp nem megy, másképp nem tudunk reális értelmet adni az erőszakmentességnek, hiszen – bizonyos keretek és gyakorlatok, bizonyos interpretációk okán és miatt – az a realitás, hogy az erőszak bizonyos esetekben vagy helyzetekben elkerülhetetlen és elfogadható.
Az erőszak butleri újrakeretezésének és újraértelmezésének két kiindulópontja van. Az egyik a kölcsönös függőség. Az, hogy egyetlen test sem képes magát önerőből fönntartani: testünk más testektől függ, más testekre utalt, kezdettől, vagyis attól fogva, hogy megszületünk, világra jövünk, s aztán más(ok) kezébe adnak minket. Soha nem szabadulunk meg tehát másoktól való függőségünkből, sohasem növünk ki másokra utaltságunkból.
Így, egymás kezébe adottan lakjuk a világot.
Ebben a viszonyban, állítja Butler, benne van az erőszak lehetősége, de a nemerőszak lehetősége és az erőszaknak való ellenszegülés ereje is.
Mindenekelőtt annak az erőszaknak való ellenszegülésé, amelyik az önvédelemmel igazolja magát, ekképpen: nincs semmiféle racionális cél, semmiféle helyes norma, semmiféle szép társadalmi eszmény, amely igazolhatná az ölést, csak az önvédelem, az, hogy az idegenek/mások a saját/mi létünket tagadják, megsemmisíteni akarják. No de, kérdezi Butler, ki is ez az „ön”, ki is ez a „mi”?
Nem más, mint azok, akik valamilyen értelemben hasonlóak egymáshoz, akik között van valamiféle hasonlóság, van valami közös. Ebben a „mi”-ben ott van, ott munkál egy megkülönböztetés: hasonló és nem hasonló, közeli és nem közeli, hozzánk tartozó és nem hozzánk tartozó, saját és idegen, vagyis azok megkülönböztetése, akikkel azonosulni tudunk, egy közösség tagjaiként ismerjük el egymást, és akikkel nem. És ott van, ott munkál ebben a „mi”-ben egy másik, nevezetesen élet és élet közötti megkülönböztetés is: van, amelyik (inkább) védendő, védelemre érdemes, védelemre méltó, és van, amelyik nem (vagy kevésbé), van, amelyik (inkább) számít, és van, amelyik nem (vagy kevésbé); az előbbivel szemben az erőszak tilos, az utóbbival szemben megengedett.
Természetesen ez a két megkülönböztetés nemcsak a területileg elválasztott, elhatárolt közösségek között lehetséges, hanem egy-egy ilyen közösségen belül is, attól függően, hogy miképpen határozzuk meg, kik vagyunk, ki tartozik közénk, ki nem, ki tagadja, fenyegeti létével létünket. Vagyis
az önvédelem logikája éppúgy vezethet háborúhoz, mint polgárháborúhoz.
Ám maga a logika mindkét esetben ugyanaz, miként a bennük működő két megkülönböztetés is.
Ez a két megkülönböztetés, mondja Butler, demográfiai és biopolitikai jellegű: leírja és meghatározza azt, hogy ki az, akinek nevében és védelme vagy érvényre juttatása érdekében az erőszak elfogadható vagy éppenséggel elkerülhetetlen, azt, hogy
kinek az élete számít, kié nem, kinek az élete védendő, kié nem, kié elvehető, kié nem.
Az erőszak butleri újrakeretezésének és újraértelmezésének másik kiindulópontja az, aminek szerinte az erőszakmentesség etikája és politikája alapelvének kell lennie: minden élet, kivétel nélkül, egyformán számít, egyformán védelemre méltó és védendő, s bármelyik elvesztése veszteség, sérelem, seb a valóságon. Ez nem az önvédelem teljes és egyetemes tilalmának, hanem egy véget nem érő küzdelem igazoló és vezérlő elvét adja meg. Mégpedig az erőszak és az annak minden olyan biopolitikai és demográfiai jellegű keretezésével és értelmezésével szemben, amely egyenlőtlenséget implikál azzal, hogy különbséget tesz élet és élet között, és amely elválaszthatatlan a háborús logikától. Minthogy azonban ezek a keretek és értelmezések egyben intézményekben és gyakorlatokban testet is öltenek, a velük szemben folytatandó küzdelem nem merülhet ki a szavakban: nélkülözhetetlenek olyan ellenintézmények és ellengyakorlatok kitalálása és létrehozása is, amelyek megteremthetik az élet – minden élet – megőrzésének, védelmének tényleges és társadalmi feltételeit.
Az erőszakmentesség politikájának és etikájának alapelvét, amely Butler szerint nem más, mint a
„sebezhetőség radikális egyenlősége [radical equality of the grievability]”,
a kölcsönös függőségünk vagy egymásra utaltságunk hivatott megalapozni. Azt azonban Butler sem állítja, megmutatni pedig végképp nem mutatja meg, hogy mindenki kölcsönösen függ mindenkitől, és az egymástól való függőségekben nincsenek különbségek, mindenki egyformán, ugyanúgy függ egymástól. Így az erőszakmentesség politikájának és etikájának butleri alapelve nem a realitásban gyökerezik, hanem a realitással szemben megalkotott normatív-morális és egyben politikai képzetben – egy elképzelt közösségben, amely nem, miként például a nemzet sem, föltételezi, hogy mindegyik tagja ugyanúgy és egyformán közel van egymáshoz, estünkben ugyanúgy és egyformán függ egymástól, illetve utalt egymásra. A kérdés csak az, hogy ez az új „elképzelt közösség” képes-e az egymástól távollévőkből egymáshoz közellévőket, egyszóval közösséget, cselekvő közösséget teremteni, s hogyan?
Butler könyvében erre nincs válasz. Célja csupán az, hogy hozzájáruljon a sebezhetőség radikális egyenlősége politikai és etikai képzetének kialakításához, mondván, hogy az erőszakmentesség politikája és etikája ezen a képzeten alapul, és e képzet iránt kell elkötelezettnek lennie – nemcsak szóban és írásban, hanem a gyakorlatban is, nemcsak a társadalmi-politikai intézmények újragondolásában, hanem azok újraalkotásában is.
A sebezhetőség radikális egyenlősége – vonhatjuk le a következtetést – Butlernél nem tény (tény az, hogy a sebezhetőség egyenlőtlenül oszlik meg: nem mindenki élete számít, értékes egyformán), hanem egy olyan politikai-társadalmi gyakorlati program, amelyet az a képzet vezérel, hogy bárki elvesztése, idegenkezűség okozta halála gyászolnivaló, függetlenül attól, hogy ez veszteségként közvetlenül, személyesen érint-e engem és téged. Ez a képzet és ez a program teszi lehetővé, hogy
megtörjük a valóság kényszerítő erejét: kiszabaduljunk azokból az uralkodó demográfiai és biopolitikai keretekből, amelyek okán és miatt élet és élet között különbséget teszünk, az erőszakot pedig elkerülhetetlennek látjuk és elfogadhatónak tartjuk.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Balibar, Étienne: Violence and Civility. On the Limits of Political Philosophy. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Butler, Judith: Precarious Life.The Powers of Mourning and Violence. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Butler, Judith: Frames of war. When is Life Grievable? (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Evans, Brad – Carver, Terrell (szerk.): Histories of Violence. Post-war Critical Thought. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
