A Toward a Feminist Ethics of Nonviolence címet viselő kötet a feminista gondolkodók olyan „nagyágyúit” hozza össze, mint például Judith Butler, Bonnie Honig, hogy megvitassák a kötetben két írással szereplő Adriana Cavarero gondolkodásának azon topikjait, amelyek a sebezhetőségünkre alapozható etika irányába mutatnak.
Adriana Cavarero olasz feminista gondolkodó, ki igen előkelő nevet szerzett magának feminista körökben, és Amerikában van annyira népszerű, mint Giorgio Agamben, nálunk ritkán hivatkozott, nem igazán ismert. Ajánlónkat ezért nem kezdhetjük „a közepébe vágva”, így minden, amit a kötet szerzői Cavareróról, hozzá kapcsolódva, vele vitázva mondanak, csak a levegőben lógna, értehetetlen, foghatatlan lenne. Valamiképp meg kell ágyaznunk neki.
Médeia. Nem a varázslónő, hanem az, akit a róla szóló tragédiájában Euripidész megfosztott mágikus-mitikus képességeitől, emberivé tett, és saját gyermekei gyilkosává. Amikor ugyanis – ez az euripidészi tragédia sztorija – Médeia hitvese, Iaszón, akiért Médeia egykoron otthagyott mindent, és mintaszerű görög feleség/anya lett, hűtlen lesz, Médeia bosszút áll: megöli két közös gyermeküket. E tett rendkívüli. Éspedig azért – szól egy feminista olvasat –, mert Médeia fölforgatja a bevett, uralkodó társadalmi nemi hierarchiát és az által meghatározott nemi viszonyokat, nem tűri azt, amit nőként zokszó nélkül tűrnie kellene, és véleményt alkot, kezdeményez, cselekszik, harcba száll, bosszút áll, öl. De Médeia tette azért is nevezhetjük rendkívülinek – szól Adriana Cavarero olvasata –, mert
erőszakot testesít meg, azt a fajta erőszakot, amelyet ő horrorizmusnak nevez,
és amely több mint morális vagy jogi értelemben vett bűn.
Cavarero műveinek középpontjában az emberi létezés mint viszony feminista újragondolása áll. Ennek jegyében Cavarero arra törekszik, hogy meghaladja a filozófiai és politikai gondolkodás hús-vér testet illető vakságát. Természetesen nem arról van szó, hogy a filozófia és a politikai gondolkodás ne foglalkozott volna a testtel, hanem arról, hogy általában alárendelt pozícióba helyezte, kivált a nőit, miközben gyakran használta a test, olykor épp a női test vagy a szülés metaforáját annak leírásához, aminek vele szemben primátust vagy dominanciát tulajdonított. Így tesz például Platón Szókratésze A lakoma című dialógusban, Diotima tanításaként előadott, Erószról szóló beszédében.
E vakság meghaladása érdekében Cavarero Hannah Arendthez kapcsolódik, aki szerint a politikai gondolkodásnak nem az emberből kell kiindulnia, mint tette azt évszázadokon keresztül a teológia és filozófia, hanem „az emberek között”-ből, avagy a „emberek pluralitásának tényé”-ből (Arendt, 23, 21). Ezzel Arendt többek között azt mondja: az egyének különbözősége és egyedisége nem egyedi tulajdonságaikban vagy jellemvonásaikban rejlik, hanem az emberek egymás közötti viszonyaiban, mindenekelőtt a cselekvésekben mutatkozik meg. Másképp fogalmazva, Arendt azt mondja: hogy kik vagy kicsodák vagyunk, arra nemcsak az nem ad választ, hogy micsodák (ti. az ember definíciójának megfelelő vagy azt kielégítő lények) vagyunk, de egyedi arcunk, szemünk, hangunk, újlenyomatunk sem; a „ki” az emberek közötti viszonyokban, a cselekvésekben válik jelenvalóvá.
Ehhez az arendti gondolathoz kapcsolódva állítja Cavarero:
hogy kik vagyunk, az az egymáshoz való viszonyainkban tárul föl, ám ez a „ki” mindig is testet öltött, vagyis ennek a „ki”-nek, mindig is van arca, hangja, tekintete, teste – és neme (sex).
Cavarero a „mi(csoda)” és „ki(csoda)” közötti arendti különbségtételre támaszkodva alakítja ki a feminizmuson belüli pozícióját. Ennek sajátossága, hogy a nemi különbségek [sexual difference] leírását illetően Cavarero elutasítja mind az esszencialista, mind a konstruktivista fölfogást, akárcsak e kettő egymást kizáró szembeállítását. Cavarero (más olasz feministák által is képviselt) alapgondolata az, hogy nemiség [sex] elválaszthatatlanul hozzátartozik ahhoz, akik vagyunk:
nincs nemiségtől [sex] független, mentes, semleges létezés, mint ahogy nincs (hús-vér) test nélküli sem.
Azok, akik vagyunk, testet ölt, a testünk pedig nemmel [sex] bíró test. Létezésünk tehát nemi-testi létezés, nemiségünk [sex] és a nemi különbség [sexual difference] adottság.
Cavarero ezzel nem azt mondja, hogy nemiségünk biológiai adottság, és csakis két nem van. Amit állít, az az, hogy
nem tudunk megszabadulni a nemiségünktől és a nemi különbségtől, mindkettő meghatározó és elválaszthatatlan eleme annak, hogy kik vagyunk.
Nemiségünk és a nemi különbség egyúttal jelentéssel és értelemmel is bír, állítja Cavarero; hogy milyennel, az társadalmi-nyelvi konstrukció, és ez azt határozza meg, hogy micsodák vagyunk. Cavarero szerint tehát a nemiség és nemi különbség se nem pusztán megmásíthatatlan adottság, se nem pusztán társadalmi-nyelvi konstrukció, hanem is-is:
adottként azt határozza meg, kik vagyunk, konstrukcióként azt, mik vagyunk.
Ennek alapján vázolható, hogyan ragadja meg Cavarero az erőszak jelenségét. Különbséget tesz az erőszak két formája, a terror és horror, terrorizmus és horrorizmus között. A terror a félelem tapasztalatában nyilvánul meg, és rettegéshez meg pánikszerű menekülési kísérlethez vezet, a horror viszont az irtózat vagy a borzalom tapasztalata, amikor is mozdulni sem tudunk, lemerevedünk, lebénulunk. Egyik sem az a fajta erőszak, amely egyszerűen életünkre tör, netán életünket veszi, de a horrorizmus így is egyfajta többlettel bír a terrorizmushoz képest:
eltorzítja, szétcincálja nemiséggel átitatott testünket, vele minket, és megszáll, leigáz, megbénít, nem ereszt.
A horrorizmusra példa Euripidész Médeiája, aki nem egyszerűen öl, hanem természetüknél fogva védtelen, kiszolgáltatott, tehetetlen lényeket öl; vagy azok a tortúrák, amelyben teljesen kiszolgáltatottak és alávetettek leszünk a hatalomnak és az általa okozott kínoknak; vagy Caravaggio Medusája.
A horrorizmusnak tehát – ahogy azt e példák érzékeltetik – Cavarero
az erőszaknak azt a formáját nevezi, amely testet öltött és sebezhető egyediségünkre irányul; azt veszi célba és semmisíti meg, akik vagyunk, tehetetlenné, kiszolgáltatottá téve minket.
A csecsemők meg a kisgyermekek, mint Médeiáé, persze természetükből fakadóan tehetetlenek, kiszolgáltatottak, a felnőttek esetében viszont, jóllehet ők ugyanúgy sebezhetők, mint a gyerekek, csak súlyos betegség vagy katasztrófa esetén jár együtt sebezhetőségük szükségszerűen a kiszolgáltatottsággal és tehetetlenséggel. Legyünk tehát gyerekek vagy felnőttek, sebezhetők vagyunk, másoknak kitettek, másokra utaltak, állítja Cavarero, kiszolgáltatottak és tehetetlenek azonban nem. Amit horrorizmusnak nevez, annak épp az a sajátossága, hogy előállítja, megteremti, ránk kényszeríti a tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, kihasználva, felhasználva kitettségünket, másikra utaltságunkat, sebezhetőségünket, emberi létezésünk alapvető és meghatározó viszonyát; passzív tárggyá, úgyszólván gyermekké teszi minket, olyan aszimmetrikus viszonyba kényszerít, amelyben a kölcsönösség (reciprocitás) kizárt.
A horrorizmus, mondja Cavarero, bűn, de nem annyira jogi vagy morális értelemben, hanem inkább ontológiai értelemben az:
az emberi létezést, sebezhetőségünket fordítja visszájára.
Az erőszak és az emberi létezés ilyetén felfogásán alapuló etika nem elveket állít föl, hogy aztán abból vezesse le, mit szabad tennünk, mit nem, hanem sebezhetőségünkből mint a lét- és testi viszonyból indul ki, abból, hogy a másikra utaltságunk, másiknak kitettségünk nem törölhető el: létadottság, amiért is azzal valamit kezdenünk kell. Nem jogi vagy morális okokból, hanem azért, mert nem tudunk nem kezdeni vele valamit. Ahogyan, mondja Cavarero, egy anya gyermeke születése pillanatában sem tud nem dönteni: vagy gondjaiba veszi, vagy eldobja a csecsemőt, ugyanúgy
ránk mint sebezhető és sebezni tudó hús-vér egyénekre is egy kikerülhetetlen, sebezhető és sebezni tudó létezésünkkel együtt járó válasz(tás)kényszer nehezedik.
Ez lenne a cavarerói „erőszakmentes”, általa „poszturális”-nak nevezett etika alapgondolata. Könyvünk szerzői erről, egy ilyen etikáról gondolkodnak, követve és vitatva Cavarero ezzel kapcsolatos vagy ehhez kapcsolódó gondolatait.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Cavarero, Adriana: Inclinations. A Critique of Rectitude. (Online könyvtárunkból letölthető.)
Butler, Judith: Frames of war. When is Life Grievable? (Könyvtárunkban kölcsönözhető.)
Máté-Tóth András: Sebzett testek, sebzett identitás: Judith Butler testfilozófiája és Kelet-Közép-Európa kollektív identitása. In Társadalmi nemek tudománya, 2017/2, 60–73.
Celikates, Robin: „Orrorismo”. Bilder, die das Fürchten lehren. Über Horrorism, or On Violence against the Helpless von Adriana Cavarero. In Cargo 2009/1.
