Talán nem is olyan nehéz elképzelnünk a kapitalizmus végét, talán el is képzeljük, csak nem úgy, talán mégis nehéz, csak másért, talán búcsút is mondhatnánk annak a fülbemászó mondásnak, hogy könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét. Eugene Nulman How Popular Culture Destroys Our Political Imaginationcímű könyvét helyeztük boncasztalunkra.
Felmentések
Valamin el kell verni a port, valaminek a nyakába kell varrni, hogy az, aminek jönnie kellene, nem jön, aminek meg kellene történnie, az nem történik meg, aminek lennie kellene, az nem lesz. Pedig oly sokan, celebek, aktivisták, tudósok mondják, hogy a rendszernek gyökeresen meg kell változnia, mert számos súlyos, egyéni, társadalmi és környezeti kárt okozó probléma, köztük a klímaváltozás a kapitalista rendszer strukturális aspektusával függ össze. Hiába, az emberek istennek sem akarnak rendszert váltani. Vagy talán mégis, akarni talán akarnak, legalábbis vágynak valami másra, de nem teszik, amit tenniük kellene, nem forgatják meg az egész világot – holnaputánra sem.
Valami nem stimmel az emberekkel, de rajtuk mégsem lehet elverni a port. Mert kellenek. Az élcsapat, tudja ezt a legtöbb mai antikapitalista is, többszörösen megbukott: ha az emberek nélkül forgatják meg a világot, valami így is lesz, ami nem kapitalizmus, de az valami borzalom. Nélkülük, az emberek nélkül tehát nem megy, csak velük lehet gyökeres és szép új világot hozó változás; de velük nem megy, mert meg se moccannak.
Sem nélkülük, sem velük – ez ma a helyzet. Sto (mozsná) gyéláty?
A válasz nyitányaként általában jön a felmentés: az emberek nem maguknak köszönhetik, hogy nem látják, amit látniuk kellene, és/vagy nem teszik, amit tenniük kellene; vakságuk és/vagy tétlenségük nem maguk okozta. Valami más (nem ember) csinál velük (emberekkel) valamit, minek okán moccanni sem moccannak, nemhogy elkezdenének rendszert váltani.
Ezt csinálja Nulman is: felment. Amit az embereknek szerinte (is) látniuk kellene, az az, hogy a kapitalizmus a gyökere a mentális, egzisztenciális és ökológiai károkat okozó problémáknak; de nem látják, hiába a sok-sok szöveg, hogy baj magával a rendszerrel van, amiért is nem elég azon itt-ott változtatni, hanem gyökeres meg kell változtatni azt. Vagy talán mégis látják, de elképzelni sem tudják, hogy a kapitalista rendszeren túl is van élet, és akkor miért is, minek is kezdenének el rendszert váltani, egyáltalán mire? Politikai képzelőerőnk ma oly korlátolt, csökevényes, sorvadt, hogy az a rendszerváltoztatást már azelőtt megfojtja, mielőtt az elkezdődhetne. Nem magunk okozta bénultság ez, jön Nulmantól a felmentés, hanem a populista kultúra teszi, csinálja politikai képzelőerőnket korlátolttá, csökevényessé, sorvadttá és rendszerváltó politikai cselekvést bénítóvá.
Tézismű
Nulman arra az egyszerű kérdésre keresi a választ, hogy miért könnyebb elképzelnünk a világvégét, mint a kapitalizmusét. Több száz mozifilm és tévéműsor elemzésével megszülető válasza ugyancsak egyszerű: azért, mert a világvégét sokat látjuk a populáris alkotásokban, a kapitalizmusét ellenben szinte soha. Amit Nulman kutatásában vizsgál, az a populáris mozifilmek és tévéműsorok kritikai és utópikus tartalma: az, hogy prezentálnak-e, és ha igen, milyen kritikát és alternatívát prezentálnak ezek az alkotások a kapitalista rendszerrel szemben. Amire jut, az az, hogy a populáris mozi és tévé a nincs alternatíva ideológiáját termeli újra, és ezzel a kapitalista rendszer fennmaradását szolgálja; másképp fogalmazva, a populáris filmek és műsorok korlátok közé szorítják, nyomják, kényszerítik, beindulni, kibontakozni nem engedik, ily módon sorvasztják, rombolják a politikai képzelőerőt.
Ez lenne tehát Nulman kutatásának végeredménye vagy végkövetkeztetése. Könyvének címe: How Popular Culture Destroys Our Political Imagination azonban mást mond. Azt, hogy nem az volt a kérdés, mit csinál a populáris kultúra a politikai képzelettel, hanem az, hogyan csinálja azt, amit csinál; mert nem (volt) kérdés, mit csinál: rombolja, csak az, hogyan csinálja: hogyan rombolja. Vagyis, hogy a populáris kultúra rombolja a politikai képzelőerőt, azt Nulman már kutatása előtt tudja;
olyan tézis ez, melynek igazsága számára nem kérdéses, azt kutatása nem érinti és érintheti, csak példázhatja.
A How Popular Culture Destroys Our Political Imagination ebben az értelemben tézismű, az a fajta, amelyik tézisét nem veti alá a valóság próbájának, hanem a valóságot állítja tézise példázásának szolgálatába.
Összhang
Maga a tézis nem új és eredeti, hanem átvett. Horkheimer és Adorno, utánuk sokan mások állították ugyanis azt vagy ahhoz hasonlót, hogy „[a képzelőerőt] a kulturális termékek bénítják meg […] objektív természetük folytán” (Horkheimer–Adorno, 160). Ilyesmit állít Nulman is, amivel önmagában nincs semmi gond, de ő sem tehet úgy, mintha Horkheimer és Adorno óta, de akárcsak a Frankfurti Iskolán belül, például Walter Benjaminnál nem történt volna semmi, mintha magától értetődő vagy kétségtelen lehetne, hogy a képzelőerőt (és / vagy vele a politikait is) rombolja a populáris kultúra. Pár ellenvetést Nulman föl is idéz, de csak igen röviden, és annyival el is intézi ezeket: nem igaz, hogy a médiafogyasztókat a média úgy formálja, ahogy csak akarja, de az sem igaz, hogy emberek milliói különbözőképp értelmezik, amit a filmvásznon vagy képernyőn látnak. Van, létrejön a média hatásának betudhatóan, szögezi le Nulman egy-két kutatásra hivatkozva, egyfajta összhang az egyéni beállítottságokban, viszonyulásmódokban, ítéletekben és előítéletekben, nem utolsó sorban a képzeletben. Így manapság abban, hogy könnyebben tudjuk elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmusét.
Hogy tehát van ilyesfajta összhang, s ez az összhang döntően a populáris kultúra okán jön létre és marad fenn, az Nulman számára kész tény.
A befogadás így kutatásának tárgya nem lesz; amit a befogadásról mondani tud, az kimerül az összhang létrejöttének (előföl)tételezében.
Képzeletrombolás
Horkheimer és Adorno idézett állítása – ezért fogalmaztunk úgy, hogy Nulman ilyesmit állít – a „kultúripar” által bekebelezett, foglyul ejtett, gyarmatosított kultúrára (nem a kultúrán belül a populáris kultúrára) és a képzelőerőre (nem azon belül a politikai képzelőerőre) vonatkozott; de egyben azt is állították, hogy a képzelőerő „(kultúr)ipari” rombolásnak vannak politikai, mert vannak politikai képzelőerőt érintő következményei. Úgy gondolták ugyanis, valószínűleg Friedrich Schillerhez kapcsolódva (Carroll, 120–125; Schiller, 155–260), hogy a képzelet gyakorlatoztatása, aminek kitüntetett és elsődleges terepe a műalkotások tapasztalata, szüli a szabadság tapasztalatát és tudatát: azt, hogy nem kell elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak, mintha azok isteni vagy természetadta adottságok lennének, hanem úgy tekinthetünk rájuk, mint amik másként is lehetségesek. Vagyis az esztétikai tapasztalat és vele az imagináció gyakorlása képez, nevel, fejleszt minket olyan alanyokká, akik készek és képesek az adott, a fennálló megváltoztatására. Ám ha a kultúra, a „kultúripar” által bekebelezett, foglyul ejtett kultúra rombolja az esztétikai tapasztalatot és vele a képzelőerőt, akkor az ilyen kultúra az adott, a fennálló fönnmaradását szolgálja.
Ezt Horkheimer és Adorno szerint a „kultúripar” termékei nem csupán tartalmukkal csinálják. Ebből viszont az következik: ha radikális, antikapitalista kritikát és alternatívát prezentálnak is a populáris kultúra alkotásai, azok akkor is rombolhatják a képzelőerőt – objektív természetük folytán. És fordítva: radikális, antikapitalista alternatívákat nem, de például a realitást radikálisan prezentáló populáris mozis és tévés alkotások ugyanúgy szárba szökkenthetik, fejleszthetik, építhetik a képzelőerőt – objektív természetük folytán. A tartalom önmagában tehát nem ment meg egyetlen egy alkotást sem attól, hogy rombolja a képzelőerőt:
az antikapitalista kritikát és alternatívát prezentáló alkotások éppúgy lehetnek képzeletrombolók, s ezzel a kapitalizmus fennmaradását szolgálók, mert éppúgy lehetnek sematikusak, sztereotipizálók, klisések, didaktikusak, közhelyesek, ugyanazt monoton ismétlők,
vagyis olyanok, ami miatt Horkheimer és Adorno szerint a „kultúripar” termékei rombolják a képzelőerőt, szolgálván ezzel a kapitalista rendszer fönnmaradását.
Innen nézve Nulman tartalomelemzésen alapuló érvelése, melyet ő maga röviden így vázol, hibás: 1. A populáris mozifilmek és tévéműsorok közül nem kevés kritikáját adja a fennálló gazdasági-politikai rendszernek, de ez a kritika általában nem radikális: nem a rendszer megváltoztatásának irányába mutat, vezet. 2. Az a kevés populáris alkotás, amelyik radikális rendszerkritikát prezentál, ritkán prezentál rendszeralternatívát, helyette inkább alternatív életmódokat vagy életformákat. 3. Az alternatív életmódokat vagy életformákat ritkán prezentálják pozitív módon a populáris mozifilmekben és tévéműsorokban, de ha mégis, akkor azokat ritkán fordítják át politikai alternatívákra. 4. A radikális rendszerkritikát és rendszeralternatívát egyaránt prezentáló populáris mozifilmek és tévéműsorok általában nem antikapitalista irányultságúak; úgy tűnik, rendre működésbe lép a cenzúra vagy az öncenzúra, amely meggátolja, hogy a radikális rendszerkritika és alternatíva prezentációja antikapitalista irányt vegyen. 5. A populáris filmek és tévéműsorok így végül is a nincs alternatíva ideológiáját táplálják, ezzel a kapitalista rendszer fennmaradását szolgálják; másképp fogalmazva, a politikai képzelőerőt korlátozzák, sorvasztják, bénítják, a nem politikait ellenben nagyon nem, amiért is a világvégét sokkal könnyebb elképzelnünk, mint a kapitalizmus végét.
Ez az érvelés Horkheimer és Adorno felől nézve azért hibás, mert a populáris kultúra termékei, mint láttuk, ez következik Horkheimer és Adorno idézett állításából, egyrészt akkor vagy úgy is újratermelhetik a nincs alternatíva ideológiáját, ha azt csinálják, amit Nulman szerint általában nem csinálnak: antikapitalista kritikát és alternatívákat prezentálnak, pozitív módon és politikára átfordítva; másrészt ha ilyen tartalmat ilyen módon nem prezentálnak is, attól még lehetnek képzelőerőt életre keltők, fejlesztők, ezzel a kész, az adott, a fennálló megváltoztatására képzők, nevelők, ösztönzők.
Nulman érvelése azonban Horkheimer és Adorno utáni nézőpontból is hibás. A kultúrakutatásban ugyanis történt a „kultúripar” után egy s más, ami miatt Nulman nem intézhetné el olyan röviden a kérdést, hogy mi van a befogadással/befogadókkal.
Még ha azt is csinálja a populáris kultúra, amit Nulman elemzése szerint csinál, azzal, mondaná egy feketeöves kultúrakutató, még semmit sem tudtunk meg arról, hogy mit csinál a befogadókkal, illetve mit csinálnak a befogadók vele.
Az, hogy Nulman pár kutatásra hivatkozva (előfel)tételezi, hogy a populáris mozifilmek és műsorok hatására összhang jön létre az egyének politikai képzeletét illetően, csak arra jó, hogy a befogadással ne kelljen foglalkoznia, elég legyen a populáris alkotások tartalmát elemeznie.
Képzeletpolitika
Nulmant azért izgatja, hogy a populáris kultúra rombolja a politikai képzelőerőt, mert kapcsolatot tételez politikai képzelőerő (antikapitalista képzelet) és politikai (antikapitalista) cselekvés között. Erről szóló elméletét azonban nem fejti ki, csak egy-két nem egyértelmű kijelentése alapján sejthetjük, hogy a kapcsolat politikai képzelőerő és cselekvés között szerinte nem abban áll, hogy ha el tudnánk képzelni a kapitalizmus végét, könnyebben, mint a világvégét, akkor minden bizonnyal ebben a végben látnánk vagy képzelnénk el a megoldást; hanem abban, hogy ha el tudnánk képzelni a kapitalizmus végét, akkor esély nyílna arra, hogy ebben a végben lássuk a megoldást. Politikai képzeletünk ugyanis, érvelhetne Nulman, ha felszabadul (felszabadulásban van), vagy ha szabad, lehet antikapitalista, de lehet másmilyen irányultságú is, akkor is, ha szisztematikusan antikapitalista anyaggal látjuk el, és akkor is, ha radikális; egyik sem szükségszerű, egyik sem lehetetlen, de mindkettő lehetséges. Ugyanez áll a politikai cselekvésre is: attól, hogy politikai képzelőerőnket antikapitalista tartalommal tápláljuk, a politikai cselekvés nem feltétlenül az antikapitalizmus körül kristályosodik ki, illetve a politikai alany nem feltétlenül antikapitalista politikai alanyként ölt testet, avagy egyszerűbben fogalmazva, politikai cselekvőként nem feltétlenül az antikapitalizmusban látjuk a megoldást.
Ám állítsa bármelyiket is Nulman a politikai képzelőerő és politikai cselekvés kapcsolatáról, mindegyikkel egyben azt is állítja, hogy a politikai képzelet szükséges feltétele a politikai cselekvésnek:
közös politikai képzelet, avagy képzeletközösség nélkül nincs közös politikai cselekvés.
Antikapitalista sem, másmilyen sem.
A politika tehát képzeletpolitika is: a képzelet megragadásáért és megtartásáért folyó harc is,megnyerésének egyik kulcsa a képzelet feletti hatalom megszerzése és megtartása, avagy a képzelet uralása.
Nulman kutatásával-könyvével, még ha ezt orrunkra nem is köti, az antikapitalista képzeletpolitikát, annak uralomra juttatását szolgálja. Ez abban érhető tetten, hogy az antikapitalista képzelőerő rombolását hallgatólagosan és következetesen azonosítja a politikai képzelőerő rombolásával. Amit kutatása alapján, annak végkövetkeztetéseként vagy végeredményeként állíthatni vél, az az, hogy a populáris mozi és tévé rombolja a politikai képzelőerőt. Kutatása viszont azt mutatja meg, hogy a populáris mozis és tévés alkotások nem prezentálnak radikális, antikapitalista kritikát és alternatívát, ami alapján csak azt állíthatná, hogy a populáris kultúra rombolja az antikapitalista képzelőerőt, azt nem, hogy a politikai képzelőerőt rombolja, de azt sem, hogy a radikális politikai képzelőerőt rombolja, hiszen abból, hogy a populáris kultúra rombolja az antikapitalista képzelőerőt, nem következik, hogy a politikai képzelőerőt vagy a radikális politikai képzelőerőt en bloc rombolja, hacsak nem teszünk egyenlőségjelet antikapitalista és politikai vagy radikális politikai képzelőerő között. Márpedig Nulman épp azt állítja, amit kutatása alapján nem állíthatna, és ezt pont azért teheti meg, mert
azonosítja az antikapitalista képzelőerőt a politikai képzelőerővel, egy részt az egésszel, egyik lehetőséget a lehetőségek teljességével.
Ezzel a retorikai – politikában gyakori, a „nép” vagy „az emberek” konstruálásban használt – művelettel Nulman nem tesz mást, mint hogy kitakarja, hogy a politikai képzelőerő más irányultságú is lehet, mint antikapitalista, akkor is, ha radikális; könyvével azt kommunikálja, azt a látszatot kelti, táplálja, hogy a felszabaduló vagy a felszabadult politikai képzelőerő csakis antikapitalista képzeletként kristályosodhat ki.
Elviselhetetlen könnyűség
Az a tapasztalati-megfigyelési tézis, hogy könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét, ugyanúgy nem új vagy eredeti, mint ami Nulman tézise szerint ezt magyarázza. Leginkább egy toposz (közhely, ahonnét és ahogyan valamit látunk és láttatunk), melynek eredete már-már homályba vész, különböző megfogalmazásai léteznek, forognak antikapitalista közszájon. Találkozhatunk vele például Mark Fishernél, vagy Fredric Jamesonnál és Slavoj Žižeknél, kiknek tulajdonítani szokták ezt az antikapitalista toposszá lett szlogent, mely nemcsak fülbemászó, de meggyőző, könnyen elfogadható, igaznak tetsző is.
Csak hát a világvégével (ami ez esetben nem egyenlő a megsemmisüléssel, azzal a véggel, ami után semmi sincs) a kapitalizmusnak is vége, legalábbis nehéz elképzelni olyan világvégét, hogy kapitalizmusnak ne lenne vele együtt vége. Adódik a kérdés: a világvégének elképzelésével a kapitalizmus végét nem képzeljük-e el? Nem lehet, hogy nem is oly nehéz elképzelnünk kapitalizmus végét, mint ahogy azt az antikapitalista toposz sugallja, csak kicsit másként, a világvégének elképzelésével együtt vagy azon keresztül képzeljük el? Nem lehet, hogy a kapitalizmus végét könnyebb elképzelnünk úgy, hogy valamiféle katasztrófa – világvége – vet véget neki? Nem lehet, hogy nem is annyira kapitalizmus végét, inkább azt tudjuk nehezen elképzelni, hogy véget vessünk és mi vessünk véget neki, nem csupán azért, mert nem tudjuk elképzelni, mi lesz, jön a vég után, vagy nagyon is, csak az inkább ne jöjjön, hanem azért is,
mert már-már oly nagynak tűnik a kapitalizmus, aminél nagyobbat nem tudunk elképzelni?
Nem lehet, hogy ebben szerepet játszik az antikapitalista beszéd, amely a kapitalizmust istenként, minden hatalmasnál hatalmasabbként, mindenütt jelenlévőként és mindenhatóként, a „Tőké”-t (így, szigorúan nagybetűvel írva) mindenkit és mindent foglyul ejtőként és „végső ok”-ként festi le (például Fischer, 106)? Egy antikapitalista számára elviselhetetlen az a könnyűség, ahogy a világvégét elképzeljük, szemben a kapitalizmus végével, de vajon elviselhetetlenül nehéz-e szembenéznie azzal, hogy „politikai teológiai” beszédével talán ő maga is szerepet játszik a kapitalizmus vége elképzelésének nehézségében?
Nincs más
Nulman kifejezett meggyőződése – ez szolgál kutatása kiindulópontjául, hátteréül, ösztönzőjéül és távlatául, ez ad értelmet és jelentőséget kutatásának –, hogy nincs más lehetőség, nincs más kiút, mint az, amelyik a kapitalizmusból ki és a kapitalizmuson túl vezet, nincs más megoldás, mint az, amelyik nem észhez próbálja téríteni a kapitalizmust, hanem totál KO-val vet véget neki. Nulman azonban nem csupán meggyőződéses és elkötelezett antikapitalista, aki tapasztalati tudományt művelve az antikapitalizmus lehetőségeit, esélyeit vagy lehetetlenségének, esélytelenségének okait kutatja, hanem politikai cselekvő, aki az antikapitalizmus ügyét kívánja szolgálni. Amit Nulman ennek érdekében csinál: az antikapitalista képzelőerőt azonosítja a politikai képzelőerővel, azzal legalább annyira brutálisan korlátozza a politikai képzelőerőt, mint amennyire szerinte a populáris kultúra teszi azt.
Nulman aktivista tudománya az egyik nincs más alternatívát egy másik nincs más alternatívára váltja le.
Pedig van más alternatíva, lehet más a politikai képzelet. Tudhatja ezt Nulman is, különben mi másért csinálná azt, amit csinál?
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Salmenniemi, Suvi – Perheentupa, Inna – Ylöstalo, Hanna: Political Imagination and Social Change. Sociological Research Online, 2025/2, Open Access.
Bottici, Chiara: Imaginal politics. Images Beyond Imagination and the Imaginary. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
András Csaba: Politikai képzelet és populáris kultúra. Új Egyenlőség, 2018. 02. 18.
