Ha meg akarjuk érteni, hogyan lett életvalósággá és uralkodóvá a neoliberalizmus, akkor meg kell értenünk, mit csinál a szubjektummal – velünk mint egyénekkel és mivelünk mint közösségekkel. Megfelelő, neoliberális szubjektumok nélkül a neoliberalizmus még csak ki sem nevetett szólam maradna csupán. David Chandler és Julien Reid The Neoliberal Subject: Resilience, Adaptation and Vulnerability című könyvét ajánljuk.
A reziliencia a neoliberális kormányzás egyik kulcseleme – azzá lett. Nyelvi és nem nyelvi gyakorlatát az a törekvés és gondolat hatja át, hogy nélkülözhetetlen a reziliencia: csak így élhetnek teljes életet az egyének és a közösségek, mi több, csak így lehetnek életképesek. Az az egyén és közösség, amelyik nem reziliens, annak napjai meg vannak számlálva. Legalábbis ma, amikor a kiszámíthatatlan, előreláthatatlan, váratlan és kizökkentő környezeti behatás nem egyszerűen eshetőség vagy gyakori esemény, hanem szinte állandóan és folyamatosan itt van. Gondoljunk csak az éghajlatváltozásra, következményeire, köztük a kisebb-nagyobb katasztrófákra és a szorongásra.
Nem kell neoliberálisnak lenni ahhoz, hogy a reziliencia mások és önmagunk kormányzásának kulcseleme legyen, de a reziliencia diskurzusa kiválóan beleilleszkedik a neoliberális diskurzusba, mi több, az utóbbi remekül a maga szolgálatába tudta állítani az előbbit.
Milyen következményei vannak a reziliencia neoliberális (kormányzást átható) diskurzusának a szubjektumokra nézvést?
Ez a kérdés áll Chandler és Reid könyvének középpontjában, melyet a „barátság” és a „versengés” szervez. A barátság, minthogy a két férfiú abban egyetért, hogy a neoliberalizmus szubjektumának három meghatározó attribútuma a reziliencia, az adaptivitás, a sebezhetőség. És a versengés, mert vita van közöttük abban, hogy miért ilyen a neoliberális szubjektum, és mit is jelent a neoliberális diskurzusban a reziliencia, adaptivitás és sebezhetőség.
De miért érdekes egyáltalán a neoliberalizmus szubjektumára irányuló kérdés? Azért, érvel Chandler és Reid, mert a neoliberalizmust úgy érthetjük meg a legjobban, ha a szubjektivitás elméleteként és gyakorlataként ragadjuk meg. Ez nem jelenti azt, hogy a neoliberalizmust a szubjektum elméletre és gyakorlatra lehetne egyszerűsíteni, de azt igen, hogy van valami, amit nem tudunk megérteni, ha nem tárjuk föl, miként konstruálja meg a neoliberalizmus elméletben és gyakorlatban a szubjektivitást. Ez a valami nem más, mint az, hogy hogyan lehetett a neoliberalizmus életképes társadalmi-gazdasági program, és hogyan volt képes hegemón státusra szert tenni. E kettőhöz ugyanis nem csupán az szükséges, hogy az emberek döntő többsége elfogadja a neoliberalizmust, de az is, hogy létezzenek neoliberális szubjektumok: olyan egyének/közösségek, akik/amelyek neoliberális szubjektumokként értik magukat, azaz ilyenként viszonyulnak magukhoz, egymáshoz és környezetükhöz.
Megfelelő szubjektumok nélkül a neoliberalizmus pusztába kiáltott, még csak ki sem nevetett szólam maradna csupán, és az emberek nem születnek neoliberálisnak, sem eszmeileg, sem gyakorlatilag.
A klasszikus liberalizmus még föltételezte, hogy az emberek természetüknél fogva olyanok, amilyennek tételezi, következésképp, ha hagyják őket lenni, ha hagyják, nem gátolják, hogy olyanok legyenek, amilyenek természetüknél fogva, akkor olyanná is lesznek, úgyszólván maguktól, amiért is a kormányzás feladata nem más, mint hogy elhárítsa, lebontsa, távol tartsa az akadályokat, szabaddá tegye és biztosítsa az önkibontakozás, önmegvalósítás számára a terepet. A neoliberalizmus szakít az ilyen föltételezéssel, amiért is
a neoliberalizmus esetében már nem az a kérdés, milyen emberképen alapul, vagy milyent előfeltételez, hanem hogy milyen emberekre van szüksége, milyeneket kell teremtenie, csinálnia ahhoz, hogy a világ is neoliberálisként nézzen vissza rá, avagy hogy a neoliberalizmus életvalósággá legyen.
A neoliberalizmus, mutatja meg Chandler és Reid, szakít a homo oeconomicus figurájával, olyan szubjektumot propagál és promotál, ki se nem racionális, se nem autonóm, s kinek környezethez való viszonya nem így írható le: bármilyen akadály, korlát, ellenállás ideiglenes csupán, bármi csak ideig-óráig fog ki, tud kifogni rajta, szóval csak idő kérdése, mikor ismeri meg, sajátítja el, veszi birtokba, teszi magévá, hódítja meg, hajtja uralma alá, állítja szolgálatába a dolgokat. A neoliberalizmus ily módon nemcsak ismeretelméletileg szakít a homo oeconomicus figurájával, mondván, hogy a megismerő/megismerés eredendő tökéletlensége okán a világról, benne környezetünkről való tudás csakis töredékes lehet, hanem ontológiailag is. A neoliberális szubjektum nem környezetének ura, hanem sebezhető, bizonytalanságnak, kiszámíthatatlanságnak, kockázatnak kitett. Manapság nem néhanapján vagy kivételesen, hanem szinte folyton-folyvást és állandóan. Innentől fogva már nem az a kérdés, hogy miként teremthetők meg és biztosíthatók annak feltételei, hogy mindenki szabadon követhesse önérdekét és maximalizálhassa hasznát, hanem hogy mi szükséges ahhoz, hogy képes legyen úgy bánni kitettségével és sebezhetőségével, hogy saját javára-hasznára fordítsa azt, sőt, hogy egyáltalán életben maradjon. A reziliencia ökológiai diskurzusból származó fogalma erre kínál választ, olyat, amely a neoliberális diskurzusba kiválóan beilleszthető és annak szolgálatába állítható; de nem csak a neoliberálisba: a reziliencia több vegyértékkel bíró fogalom.
Chandler és Reid szerint a politika olyan szubjektumot követel, aki képes kitalálni, hogyan alakítsa át, változtassa meg a világot, azt, amelyikbe bele van vetve, és azokat a hatalmi-uralmi viszonyokat, amelyeknek alá van vetve. A neoliberalizmus szubjektuma ebben az értelemben nem politikai, hanem olyan, aki folyamatosan azért küzd és azért dolgozik magán, hogy alkalmazkodni tudjon a megismerhetetlen, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, kockázatokkal, veszélyekkel teli környezethez.
A neoliberalizmus szubjektuma tehát nem olyan, aki ki tud gondolni, el tud képzelni egy másféle világot, aki meri és képes a világot sarkaiból kifordítani, hanem olyan, aki elfogadja, hogy a világ megváltoztatása lehetetlen, és önmaga megújításán dolgozik.
A neoliberalizmus a politikai szubjektum helyére az adaptív szubjektumot állítja, azt, aki nem ellenáll vagy szembeszáll azzal, amit körülményekként és viszonyokként előtalál, hanem önmagát megmunkálva/megújítva felkészül, hogy jó választ adjon arra, ami van vagy jön, a meglepetésekre, a váratlanra, a kiszámíthatatlanra, a kihívóra és kizökkentőre.
Ez az egyik pont, ahol a reziliencia diskurzusa kiválóan beleilleszthető a neoliberalizmus diskurzusába, minthogy a reziliencia nem egyszerűen regenerációt vagy rezisztenciát jelent (eredeti állapotba való visszatérést vagy változatlannak maradást), hanem magába foglalja az átalakulást, a megújulást. Ám van itt egy bökkenő. A reziliencia eredeti (ökológiai diskurzusban használt) fogalma nem korlátozódik az egyénekre, a neoliberalizmus viszont egyénelvű: hogyan illeszthető így ez a kettő össze?
Egy lehetséges, könyvünkben kidolgozott válasz a következő: úgy, hogy a neoliberális kormányzásban a reziliencia a védelem magánosítása/társadalmasítása lesz. Míg a liberalizmus klasszikus fölfogása szerint az állam alapvető feladata és igazolása az, hogy biztosítja az állampolgárok (szabadságuk/alapvető szabadságjogaik) védelmét, addig a neoliberalizmus az egyének/közösségek nyakába varrja azt. A kormányzat feladata neoliberális fölfogásban nem más, mint lehetővé tenni, elősegíteni, hogy a szubjektumok önmagukat fejlesztve képesek legyenek alkalmazkodni a bizonytalansággal, kiismerhetetlenséggel, kiszámíthatatlansággal és veszélyekkel teli környezethez.
Egy másik lehetséges, ám könyvünkből feltűnően hiányzó válasz irányába a következő kérdés mutat:
a reziliencia mint a védelem, mint a biztonság magánosítása/társadalmasítása vajon nem a közösségközpontú liberalizmus valamiféle visszatérése is?
Mindenestre Chandler és Reid szerint a reziliencia fogalmát elsajátító neoliberalizmus visszavágja a szubjektumok ágenciára és autonómiára való képességét, értve az utóbbi alatt azt, hogy egyének és közösségek maguk döntik el, hogyan kívánnak élni, az előbbin pedig a világot megváltoztató-átalakító aktivitást. A reziliens-neoliberális szubjektum olyan, aki föladja a hitet, hogy élete körülményeit és viszonyait meghatározhatja és megváltoztathatja; azt vallja, hogy alkalmazkodni kell a világhoz, a realitáshoz, a bizonytalan, kiismerhetetlen, kockázatokkal teli környezet realitásához.
Létezési elve tehát így szól: a világot mindezidáig megváltoztatni akartuk, a feladat most az, hogy önmagunkon változtatva alkalmazkodjunk hozzá.
Olyan elv ez, amely a transzformatív (politikai) aktivitását az egyének belső-lelki világa irányába tolja el, belső-lelki életük megváltoztatásába, átalakításába fordítja át. A reziliencia ebben az értelemben depolitizálja az egyéneket mint szubjektumokat.
De mi van a közösségekkel? Hogyan értelmezhető ez az eltolás, átfordítás a közöségeket illetően?
Nem lehetséges, hogy a közösségek esetében a rezilienssé válás együtt jár a közösség átalakításával, a viszonyok és struktúrák megváltoztatásával? Nem lehetséges, hogy a reziliencia repolitizál is?
Ezekre Chandler és Reid könyvében nincs válasz, de maguk a kérdések is hiányoznak. Ennek oka ugyanaz, mint a föntebb említett másik lehetséges válasz feltűnő hiányának: az, hogy a szubjektum alatt egyéneket és közösségeket egyaránt értenek, nem különböztetik meg e két entitást egymástól, mintha azok (lényegileg/szerkezetileg) homológok lennének.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Graefe, Stefanie: Resilienz im Krisenkapitalismus. Wider das Lob der Anpassungsfähigkeit. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)
Chandler, David: Resilience. The Governance of Complexity. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Evans, Brad – Reid, Julian: Resilient Life. The Art of Living Dangerously. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Joseph, Jonathan: A reziliencia mint beágyazott neoliberalizmus. A kormányzatiság egy megközelítése. In Replika 94 (2015), 45–61.
David Chandler: A neoliberalizmuson túl: reziliencia, a komplexitás kormányzásának új módja. Replika 94 (2015), 25–44.
Sawyer, Stephen W. – Steinmetz-Jenkins, Daniel (szerk.): Foucault, Neoliberalism, and Beyond. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)
