A földrajznak vége, vizionálták a kilencvenes években, mert eltűnni látszott az itt és ott, közel és távol közötti különbség. De ahogy a történelemnek, úgy a hol erejének sem lett vége. A földrajz él és virul, s fontosabb, mint valaha – a társadalomtudományok számára különösen. Vidd és olvasd David Abernathy Using Geodata & Geolocation in the Social Sciences című könyvét!
Thalész és a téradatok
„Theodóroszom, egyszer Thalész, miközben tekintetét az égre szegezvén a csillagokat vizsgálta, belepottyant egy kútba, mire valami bájos trák szolgálólány […] jól kicsúfolta, hogy az ég titkát vágyik kifürkészni, arról meg, ami szeme és lába előtt van, megfeledkezik. Ez a csúfolódó megjegyzés mindenkire illik, aki filozófiával tölti életét” (Platón, 174a–b), ma pedig mindazokra, akik okoskütyüjükre meredve közlekednek. Csak az ő kis történetük csavarna párat az ókori filozófusén.
- Ma azokon is nevethetünk, akik a filozófusokon nevettek, és a filozófusok is nevethetnek, hacsak nem halállal végződik a történet. Thalészról szóló idézett platóni verziójából ugyan kimarad, hogy nyakát töri-e a filozófus, de Thalészról tudjuk, Theodórosz is tudta, hogy nem. Ám a történet, rágja hallgatójának-olvasójának szájába Platón, példázat: a filozófusokról szól, következésképp egyáltalán nem kizárt a tragikus vég. Későbbi verzióiban a kutat ki is cserélték gödörre vagy árokra, vélhetően épp azért, hogy kétség se férjen, a filozófus túléli a balesetet, és felhőtlen lehessen a nevetés (Blumenberg). Mai változata mentes lenne az ilyen kis trükköktől, és inkább úgy szólna, hogy okoskütyükön nézik élőben, hogy X, aki vagy filozófus, vagy nem, okoskütyüjére mered, csatornába esik, és… Figyelmeztethetnék követői X-et, de mégsem teszik, inkább izgalommal lesik, mi lesz a vége, és ha halál, akkor is lehet, hogy csak átverés az egész, úgyhogy jöhet a szmájli és a lájk.
- Az okoskütyüző azért eshet csatornába, és törheti nyakát, mert olyasmi tartja fogva szemét, ami a filozófusét épphogy nem: valami földi dolog. Ám mai hősünk nem a lába vagy a szeme elé néz, leginkább semerre sem, hisz’ a képernyőre mered. Mégis olyan ő, mint az égre meredő filozófus, aki „már ifjúságában sem tudja, hogy melyik út vezet az agórára”, hol található a város bármely köztere vagy középülete (Platón, 173 d): GPS-navigáció kell neki ahhoz is, hogy megtalálja a sarki élelmiszerboltot.
- Tanulságként a mai történet rámutathatna, mennyire hasznos az ég helyett az okoskütyük vizslatása: figyelmeztetni tudnak minket a közeledő csatornára, segítségükkel az égi dolgokról sok mindent megtudhatunk anélkül is, hogy az eget vizslatnánk, és szert tehetünk olyasfajta tudásra, mint amilyennel Thalész bizonyítani kívánta a milétoszi polgároknak, hogy a filozófia kifejezetten hasznos az üzletemberek számára (Arisztotelész, 1259a).
Akárhogyan is szólna a Thalészról szóló történet mai verziója, egy dologban biztosan különbözne a korábbiaktól: egyik főszereplője lenne az okostelefon. Az a technológia, amellyel az egyének – sok-sok egyén, köztük a filoszok – minden egyes lépése követhető, mozgásuk-mozdulatlanságuk (ki hol van, hová, merre tart, hogyan mozog) valós időben megfigyelhető, és az ezzel nyert adatok elemzésével olyasmit is megtudhatunk az egyénekről, amit a lélek önmagával folytatott beszélgetéséből vagy a másikkal folytatott párbeszédből nem.
Például azt, hogy kiszámíthatóak vagyunk. Tesszük a dolgunkat, oda megyünk, ahová nekünk fontos, lődörgünk, csámborgunk, bóklászunk, viselkedésünk mégis igen pontosan előrejelezhető. Thalészt nem kényszerítette senki és semmi, hogy épp arra menjen, amerre ment; mi is dönthetünk olykor úgy, hogy erre/ide megyünk, olykor meg úgy, hogy arra/oda, mégis nagy valószínűséggel erre/ide megyünk, nem pedig oda/arra; megtehetnénk, hogy mégsem, de nem tesszük, ahogy nem tettük tegnap sem, meg tegnapelőtt sem. Amit ma megteszünk, azt megtesszük holnap is (Barabási). Sokkoló, de így van:
decisiónk szabad, viselkedésünk mégis kiszámítható.
Thalészé is az volt, csak akkor nem volt meg a technológia, amely lehetővé tette volna mozgásának valós időben való nyomon követését. Nem volt nála olyan eszköz, amely vele együtt mozogva tér- és helyadatokat küldött, osztott volna meg magáról. Neki nem volt okostelefonja, az ő élete nem a geoweben zajlott. Viselkedése mintázatának fölismeréséhez hiányzott a nyersanyag és az eszköz.
Xenophón és térrácsok
Magyarországon ma több mint 6 millióan, globálisan közel 7 milliárdan használnak okostelefont, amely „háttérintimitást [ambient intimacy]” biztosít: kommunikálhatunk bárhol és bármikor, írásban, szóban és képpel, valós időben követhetünk másokat, ők meg minket, nem számít sem a hely, sem az idő, nem számít, ki hol van, a tér és időbeli korlátok, távolságok, az itt és ott, közel és távol közötti különbségek semmissé lettek. Mégis van, amikor lényeges – szinte minden azon múlik, hogy tudjuk – ki hol, merre van, honnan hová tart: azon a hálózaton, amelynek az okostelefonok nélkülözhetetlen csomópontjait képezik.
Ez a hálózat a geoweb, amely nem csupán az egyének megfigyelését teszi lehetővé, hanem képes összehozni egy helyen az egyéneket, vagy szétszórni különböző helyekre, összehangolni vagy épp széthangolni cselekvéseiket. A geoweb ugyanis olyan individuális csomópontok hálózata, melyek előállítják és megosztják, közzé teszik a térbeli komponenssel bíró, valós idejű adatokat, ami új lehetőséget nyit nemcsak a felügyelet-megfigyelés számára, de az együttcselekvés számára is. Feltétele a geolokáció és a konnektivitás: térbeli-fizikai hellyel kell bírni, meghatározható, azonosítható helyen kell lenni, egyszersmind a világhálóhoz kell csatlakozva lenni ahhoz, hogy valami/valaki a geoweb csomópontja legyen. Az okostelefonok ilyen csomópontok, de nem az egyetlenek. Gondoljunk csak a budapesti tömegközlekedési eszközökre a BudapestGO-val együtt, vagy a gondosórákra, amelyek részben helyadatok megosztásával és közzétételével szervezik a valóságot.
A geoweb az emberek és dolgok olyan hálózata, amely „az operacionalizált deixis” (Siegert, 77) globális jelenlétét biztosítja.
Létrejötte elválaszthatatlan az arra való reflexiótól, hogy az emberek és velük együtt a dolgok nem maradnak a helyükön, adott esetben helyük sincs, ahol maradnának vagy maradhatnának, egyszerűen szólva, az emberek és velük együtt a dolgok mozognak.
„[…] az egész város […] tízezerszer is nagyobb, mint a mi birtokunk, mégsem jön zavarba egy szolgád sem, ha valamit hozatsz vele a piacról, hanem nagyon is tudja, mit hol talál meg […]. Ez pedig azért van, mert minden a szokott helyén található. Ha viszont valakit keresel, különösen, ha ő is keres téged, gyakran feladod, mielőtt megtalálnád. Ennek az az oka, hogy nem állapodtatok meg előtte abban, hol várjátok egymást” (Xenophón, 73). Vagyis míg az ökonómiában a dolgoknak rögzített és kijelölt helyük van, ezért – feltéve persze, hogy „ügyel[ünk] rá, hogy minden ugyanebben a rendben maradjon (Xenophón, 75) – mindig meg is találjuk őket, ha szükségünk van rájuk, addig az emberek (meg az állatok ) egyszerűen ellentmondanak az ökonómiai rend logikájának: ide mennek, oda mennek, elcsámborognak, ellődörögnek, bóklásznak, össze-vissza mozognak, s velük együtt a dolgok is.
Erre reflektálva jöttek létre a rácsozatok, amelyek előhívhatóvá teszik az embereket: nem csupán azt veszik figyelembe, hogy valaki nincs a helyén, és nem is csupán azt, hogy adott esetben nincs helye, mert például vándorol vagy hajléktalan, hanem azokat a helyeket is, ahol nincs senki. Ezek a helyek üresek, de nem abban az értelemben, mint az ökonómia rendjében: nincs ott az a valami, aminek ott kellene lennie, mert ott a helye, hanem abban az értelemben, hogy most nincs ott senki, de bármikor megjelenhet valaki, és ott maradhat. Azaz míg az ökonómia rendjében az üres hely a rendetlenségre utal („[a dolgok között] még az üres tér is szép, mert mindent elraktunk onnan, ami útban lehetne” (Xenophón, 72), azaz nem áll üresen egy hely sem), a rácsozatok rendjében a lehetőségre, köztük a kiszámíthatatlan, váratlan, lehetetlen lehetőségére. Ez az, ami megkülönbözteti a rácsozatokat az ökonómiai elrendezésektől: számításba veszik a lehetőség értelmében vett üres helyeket, és hatékonyan bánnak velük.
Geoweb
A geoweb egy ilyen rácsozat: előhívhatóvá teszi az embereket (is) úgy, hogy a mozgás vagy a mozgásban levés szabadsága sértetlen marad. A Using Geodata erről, a geowebről szól, de nem mint rácsozatról, mint olyan műveletek sorozatáról, amely egyesíti az emberek reprezentációjának műveleteit a kormányzáséval és az önszerveződéssel, hanem mint empirikus kutatás tárgyáráról. Középpontjában a geoadatok szerzésének, előállításának, térképre vitelének és vizualizálásának módszerei állnak. Könyvünk mégsem csak az empirikus kutatás leendő fenegyerekei számára lehet érdekes, mert módszertani kézikönyvön túl érv kíván lenni amellett, hogy
a hol – a térbeli elhelyezkedés, eloszlás, közelség és távolság – megragadása a miért jobb megértését teszi lehetővé,
legyen szó helyben maradó vagy mozgásban lévő, áramló vagy gyökeret vert entitásról.
A hol ereje ezek szerint magyarázó erejében rejlik. De nem csak, mert a viselkedés mintázatainak felismerhetővé tételében is. A hálózatok társadalmában, melyben a hol jelentőségét veszteni látszott, a földrajz ezért fontosabb, mint valaha. Egyben sokkolóbb is. Mert az adattudománnyal karöltve azt mutatja, és annál inkább azt mutatja, minél egyedibbek, személyesebbek az adatok, hogy a kiszámíthatatlan kiszámítható, az előreláthatatlan előrelátható.
„A gyakorlat kérdése vigasztalanul nyitott marad: / sajnos van szabadság, van szabad akarat” (Petri), de egyben megjósolható is: sajnos van mintázat, van kiszámítható akarat.
Ahogy az is megjósolható, hogy te, kedves olvasó bejössz-e hozzánk, és magaddal viszed-e David Abernathy könyvét.
[Képek forrása: pixabay.com]
További ajánlott olvasmányok:
Nassehi, Armin: Patterns. Theory of the Digital Society. (Lásd hozzá „Mintázataink” c. ajánlónkat!)
Grimmer, Justin – Roberts, Margaret E. – Stewart, Brandon M.: Text as Data. A New Framework for Machine Learning and the Social Sciences. (Lásd hozzá „A szövegbányászat provokációja” c. ajánlónkat!)
Crampton, Jeremy W.: Mapping. A Critical Introduction to Cartography and GIS. (Lásd hozzá „Kritikai kartográfia” c. ajánlónkat!)
