Saul Newman Political Theology: A Critical Introduction című könyve több mint, amit címe sugall, több mint bevezetés a politikai teológiába. Ezt a többletet nem a „kritikai” adja, hanem az, hogy középpontjában a politikai teológia szekularizációval együtt járó és világunkat bejáró kísértete áll.
Newman könyve nem azoknak szól, akik most ismerkednének a politikai teológiával, nem is azoknak, akik valamennyit már foglalkoztak vele, de löketre, inspirációra vagy továbblépést segítő tudásra, munícióra lenne szükségük. Newman bevezetője egy markáns tézis kifejtése és igazolása, aminek során azonban nem föltételezi, hogy olvasója álmából fölkeltve is levizsgázna például Carl Schmittből vagy Max Stirnerből, így a kezdők is megkapják, amire szükségük van, hogy föl tudják venni a fonalat.
Newman szóban forgó tézise ez:
a politikai teológia mint a politikai hatalom és az általa létrehozott vagy alapított rend megalapozásának vagy igazolásának (legitimációjának) problémája a szekularizációra válaszképp született, és vele kéz a kézben jár; a politikai teológia az isteni transzcendenciának a modernitásban üressé lett helye köré épül és szerveződik, ama üres hely köré, amelyet a politikai hatalom elfoglalni törekszik.
A politikai teológia problémája Newman olvasatában tehát nem a vallás problémája a modern társadalomban, hanem a politikai hatalomé és annak legitimációjáé.
Newman kiindulópontja a szuverenitás szellemének visszatérése és Carl Schmitt politikai teológiája, melynek központi fogalma a szuverenitás. Lehet, hogy a szuverenitás fantazma, de következményei, hatásai akkor sem kevésbé valóságosak; a globalizáció, transznacionális (állam feletti és állam alatti) szerepelők, hálózatok korában a szuverenitás kérdése újra időszerű és égető lett, nem csoda, hogy a szuverenitás szelleme – nemzeti szuverenitás alakjában – visszatért közénk, s vele a politikai teológia.
Carl Schmitt szerint a szuverén fogalma „szekularizált teológiai fogalom”, ahogyan a modern államelmélet minden meghatározó fogalma. Nem csupán történeti fejlődésük okán ilyenek, minthogy a teológiából az államelméletbe lettek átvíve, hanem „szisztematikus struktúrájukban” is (Schmitt, 44 / Schmitt, 19). Schmittet nem az izgatja, hogy föltárja modern politikai szótárunk meghatározó fogalmainak teológiai eredetét, hanem hogy megmutassa, strukturális analógia vagy homológia áll fönn bizonyos teológiai és bizonyos politikaelméleti fogalmak között. Mint például isten és szuverén fogalma között.
A „szekularizált” jelző az imént idézett schmitti tézisben arra látszik utalni, hogy teológia és politikai között kapcsolat egyirányú, ámde kiderül, hogy nem az, mert, mint írja Schmitt, a metafizikai világkép szerkezete ugyanolyan, mint a politikai világkép szerkezete (Schmitt, 50 / Schmitt, 24). Nem kell tehát Jan Assmannra várni, aki e tézist: „a modern államelmélet minden meghatározó fogalma szekularizált teológiai fogalom”, megfordítja: „a teológia minden meghatározó fogalma teologizált politikai fogalom” (Assmann, 35). Csakhogy míg Assmannt a származás vagy eredet érdekli (nemcsak teológiai fogalmak válnak politikai fogalmakká, hanem politikai fogalmak is teológiaivá), Schmittet nem; míg Assmann az ókor felé fordul, hogy a teológiai szótár meghatározó fogalmainak eredettörténetét írja meg, addig Schmitt a politika- meg jogelmélet csinálására használja a politikai teológiát, mindenekelőtt a szuverenitás fogalmát.
Newmant nem az állami alatti és feletti szereplők és hálózatok okán manapság megkérdőjeleződött vagy veszendőbe ment szuverenitás visszanyerésének lehetősége izgatja. Nem emiatt indít Schmitt-tel, nem is azért, mert aláírná a szuverén schmitti meghatározását (Schmitt, 13 / Schmitt, 1). Hanem azért, mert úgy látja, Schmitt megvilágító erővel rámutat arra, hogy
a szuverenitásnak sajátos strukturális pozíciója és funkciója van a modern politikai építményben, amiért is az újra meg újra visszatér. Ez a strukturális pozíció a transzcendencia, az immanencián belüli transzcendencia, funkciója pedig a politikai hatalom és alapított-létrehozott rend megalapozása vagy igazolása (legitimálása).
Newman – Schmitthez kapcsolódva, de egyben vele szemben – azt szeretné megmutatni, hogy a szuverenitás zsákutca vagy csapda, elkerülését csak akkor remélhetjük, ha sikerül felülkerekedni a politikai teológián, amely nem a vallás/egyház és állam/politika viszonyának kérdéséről szól, hanem a politikai hatalomról. Nemcsak az államban vagy népben testet öltött hatalomról, hanem mindazon állami és nem állami, politikai hatalomról, amelyek az isteni transzcendenciával analóg pozícióra pályáznak a világon-társadalmon belül, hogy maguk és az általuk alapított-létrehozott rend legitimitását biztosítsák. Isten halott: a világi hatalom istenre vagy isteni kinyilatkoztatásra hivatkozással nem legitimálható, ámde szekuláris öltözetben, a szuverenitás alakzatában visszatér közénk, hogy megalapozzon, igazoljon. Abban pillanatban tér vissza, a politikai hatalom abban a pillanatban ölt teológiai dimenziót ölt, amikor a politikai hatalom és az általa alapított-létrehozott rend legitimitása kérdésessé válik vagy megkérdőjeleződik.
Ilyesmiről beszélt a Newman által nem hivatkozott Hannah Arendt is a forradalmakról szóló könyvében (Arendt, 245–257), ahol azt fejtegette, hogy a forradalmak szülték leginkább a 18. század felvilágosult szereplőiben az ellenálhatatlan igényt az új szekuláris rend valamilyen transzcendens által való szentesítésére, mégpedig akkor, amikor nekiláttak, hogy teljesen felszabadítsák a világi-politikai szférát az egyházak befolyása alól, egyszer s mindenkorra elválasszák a politikát és vallást egymástól. Ehhez Newman annyit tesz hozzá, hogy a modern társadalomban ez az igény újra meg újra megszületik, amikor a politikai hatalom és az általa alapított rend legitimitása kérdésessé válik vagy megkérdőjeleződik.
A teológia depolitizálása a modernitásban Newman szerint újra meg újra a politika teologizálásához vezet.
Az isteni transzcendencia kiiktatásával egyidőben a transzcendencia beiktatására kerül sor a szuverén alakzatában. Hogy miért, arra Newman válasza ez: a politikai hatalom nem tudja önmagát megalapozni vagy igazolni, de nem tud meglenni megalapozás vagy igazolás nélkül sem.
Míg Schmitt politikai teológiája arra fut ki, hogy politikai/jogi rend és politikai közösség megteremtése, létrehozása és fönntartása renden kívülire szorul, Newmannál arra, hogy azt a hatalom (autoritás) megalapozásának vagy igazolásának (legitimációjának) szüksége kelti újra meg újra életre. Schmittnél tehát nem a megalapozás vagy az igazolás áll a politika teológia középpontjában, hanem a politikai aktus: a szuverén kivételes állapotról dönt, jogot vagy egységet teremt. Így ez a politikai teológia (is) az egység illúzióját kínálja és táplálja, azt, hogy az egység megteremthető, létrehozható, s van, aki megteremti, létrehozza és fönntartja: a szuverén, Más kérdés, ami Newmannél föl sem merül, hogy
a szuverén döntése önmagában nem perdöntő: a schmitti szuverén ugyanúgy lehet kikacagott vagy semmibe vett „bolond”.
A politikai teológiától (benne a szuveréntől) a szekularizáció fokozásával nem lehet megszabadulni, mert – érvel Newman – az előbbi az utóbbival jár kéz a kézben; de nem csinálhatjuk vissza szekularizációt sem, értve szekularizáció alatt részben valaminek, például a világi hatalomnak kivonását az egyházi uralom alól, részben pedig a világi hatalom kivonását az egyházi és isteni legitimáció alól. A szekularizáció tehát, állítja Newman,
nem a politikai teológia eltűnéséhez, hanem vissza-visszatéréséhez vezet: a transzcendencia üres helye betöltésének illúzióját nyújtja; vagy a transzcendencia üres helye az, amely körül a politikai teológia újra meg újra szárba szökken és virágzik.
A politikai teológia a szekularizáció tüneti következménye. A politikai hatalom akkor ölt magára teológiai gúnyát, amikor nem tudja – talán soha, mert eleve nem tudja – magát megalapozni vagy igazolni, amiért is rászorul valami szentre, feltétlenre, valamire, ami megalapozza és igazolja, de maga nem szorul megalapozásra és igazolásra. Éppen ezért nem tudjuk csak úgy, egyszerűen kikerülni vagy megkerülni a politikai teológiát: az újra meg újra visszatér, például a népszuverenitás vagy a nemzetállami szuverenitás alakzatában.
A politikai teológiáról szóló newmani beszéd, ahogy a schmitti sem, annak kimutatására fut ki, hogy a racionalitására és szekularizáltságára oly rátarti modern politikai gondolkodás mennyire irracionális, mennyire vakhittel vagy dogmákkal teli, mennyi benne a teológia, mikor például istene a nép (a szuverén nép vagy a népszuverenitás). Persze üdítő ily módon leleplezni vagy visszavágni, szóval van benne némi, egyeseknek jóleső irónia vagy fricska, de
amit Schmitt és Newman politikai teológia címszava alatt csinál, az egyszerűen nem ez, hanem valami más: előbbinél a szuverenitás és vele a transzcendencia politikai újrabeiktatását, utóbbinál politikából való kiiktatását célzó projekt.
[Képek forrása: pixabay.com]
Ajánlott olvasmányok:
Vatter, Miguel: Living Law. Jewish Political Theology from Hermann Cohen to Hannah Arendt. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) (Lásd hozzá ajánlónkat!)
Meier, Heinrich: Was ist Politische Theologie? / What is political theology? (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Adam, Armin: Egyház és állam. Rövid történeti bevezetés a politikai teológiába. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
Nyirkos Tamás: Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)
