Egy kép tart fogva minket, és nehezen szabadulunk tőle, olyannyira bevésődött kultúránkba: maguk a dolgok (valóság) helyére az árnyak (képek) léptek. Ám korunk kultúrájának ikonja mégsem Platón barlangja, hanem inkább Ovidius vagy Caravaggio Nárcisza – újrafestve.
Ami még tegnap halálos betegség, életveszélyes agyi zavar, abnormális vagy kriminális állapot, az ma cégek és pártok stratégiáinak, taktikájának, marketingjének, kampányának, kommunikációjának szerves eleme. Ez a nosztalgia.
A terek önmagukban nem csinálnak semmit, nyitottak bármire, nyitva hagynak mindent; csak a beépített, berendezett terek – a térbeli elrendezések és elrendezett terek – tudnak csinálni valamit, olyasmit, ami politikai dimenziót ad nekik.
Az információ hasznáról és káráról az élet habos oldalának szempontjából.
Miért vagyunk hajlandók az „úr” szavára ölni, saját gyermekeinkkel megitatni a bürökkel teli poharat, hogy aztán a magunkét is fenékig ürítsük?
Nem biztos, hogy szót fogadunk a dolgoknak, ahogy az sem, hogy a dolgok szót fogadnak nekünk, sőt meglehet, hogy a dolgok társadalmi normákat kérdőjeleznek meg, forgatnak föl vagy ásnak alá.
Kis Testvérek ma úgy hatolnak át bőrünkön is, mintha ott sem lenne, alkalomadtán azért, hogy védelmünket biztosítsák más Kis Testvérekkel szemben.