Egy antikapitalista számára elviselhetetlen az a könnyűség, ahogy a világvégét elképzeljük, de elviselhetetlenül nehéz-e látnia szerepét a kapitalizmus vége elképzelésének nehézségében?
Egy antikapitalista számára elviselhetetlen az a könnyűség, ahogy a világvégét elképzeljük, de elviselhetetlenül nehéz-e látnia szerepét a kapitalizmus vége elképzelésének nehézségében?
Hogy kutatásunk újszerű legyen, ahhoz oly nagy szeretettel kell föltrancsíroznunk tárgyát, ahogy magának készít el egy csecsemőt a kannibál.
Mi van, ha nincs testi-szexuális viszony tárgyiasítás nélkül? Milyen következményekkel jár ez a tárgyiasítás feminista-kritikai elméleteire és a belőlük fakadó aszketikus szexuális etikákra nézvést?
Harc és nász – ez a szabadság- és a tekintélyelvűség történetének mintázata. Egyszer csatáznak, aztán frigyre lépnek, majd újra csatáznak, s megint frigyre lépnek. Nem a harc vagy a nász, hanem a harc és nász az örök.
A jazz soha nincs jelen, soha nincs itt, magát a jazzt soha senki sem látta, senki sem hallotta, mert folyton mozgásban van. Mégis jelen van, itt van, érzékeinkbe hatolóan, magával ragadóan, falakat törően.
Aki Max Weberrel kíván tartani, annak nincs vissza az akolmelegbe: nem lúgozhatja ki szociológiájából azt a kíméletlenséget, amely művelőjéből démont csinál.
Pop a zenében, pop a politikában, popzene és populizmus – tejtestvérek. Mindkettő „az emberekből” él, nélkülük mindkettő „pupilla üres foglalatban”, „tollpihék az üres ólban”: van is ilyen meg nincs is, üres is meg nem is.
Pierre Bourdieu a reflexivitást sajátos módon fogja föl és műveli, azt a szociológia mint empirikus tudomány elengedhetetlen velejárójának tekinti. Madara nem Minerva, röptét alkonyatkor megkezdő baglya, hanem a vakmerő nappali csúcsragadozó, a héja.
Mi a kritika? Miért és hogyan csináljuk? Három egyszerű kérdés, ám válaszolni rájuk nem könnyű. Már csak azért sem, mert egy magára valamit is adó kritika, kivált, ha radikális és totális, nem bújhat ki a kritika alól: művelője nem isten földije.
Saul Newman kritikai bevezetője a politikai teológiába több mint bevezetés. Ezt a többletet nem a „kritikai” adja, hanem az, hogy középpontjában a politikai teológia szekularizációval együtt járó és világunkat bejáró kísértete áll.
Lehetséges-e ma, a társadalomtudományok, köztük a marxisták kulturális fordulata után strukturalista és determinista osztályelméletet alkotni? Lehetséges-e az osztályszerkezetnek kultúrafüggetlen meghatározó szerepet tulajdonítani?
Vannak filozófusok, akik lopnak. Nem pénzt, ékszert vagy órát, hanem fogalmakat. Ilyenek az anarchia kortárs filozófusai. Tolvajok ők, kik zsákmánya az „anarchia”, áldozatuk az „anarchizmus”.