Pierre Bourdieu a reflexivitást sajátos módon fogja föl és műveli, azt a szociológia mint empirikus tudomány elengedhetetlen velejárójának tekinti. Madara nem Minerva, röptét alkonyatkor megkezdő baglya, hanem a vakmerő nappali csúcsragadozó, a héja.
Ha a fogyatékosság, úgy, ahogy van, társadalmi konstrukció, akkor nem lehet különbséget tenni természet és társadalom, adottság és csinálmány között, s akkor minden további nélkül dekonstruálhatjuk a fogyatékosságot.
A modern társadalom a digitalizációt megelőzően is digitális, sőt mindig is digitális volt, a társadalom tehát azelőtt digitalizálódott, hogy a digitális technológia meghódította volna.
Lehetséges-e keresztény szociológia? Miért ne lenne, ha lehetséges feminista vagy posztkolonialista? De mitől keresztény és mitől szociológia? Nem fából vaskarika?
Pierre Bourdieu addig marad a szociológia „klasszikusa”, amíg kiállja a kemény, de (már) nem őt izzasztó próbát: tud-e nekünk itt és most mondani valamit?
Nem kell félni, fájni fog. Nem annyira morálisan, inkább egzisztenciálisan – és nem csak a szociológusoknak. Mert a posztkoloniális pozícióból történő beavatkozás önképünket kérdőjelezi meg és ássa alá.