Pierre Bourdieu a reflexivitást sajátos módon fogja föl és műveli, azt a szociológia mint empirikus tudomány elengedhetetlen velejárójának tekinti. Madara nem Minerva, röptét alkonyatkor megkezdő baglya, hanem a vakmerő nappali csúcsragadozó, a héja.
Mi a kritika? Miért és hogyan csináljuk? Három egyszerű kérdés, ám válaszolni rájuk nem könnyű. Már csak azért sem, mert egy magára valamit is adó kritika, kivált, ha radikális és totális, nem bújhat ki a kritika alól: művelője nem isten földije.
Saul Newman kritikai bevezetője a politikai teológiába több mint bevezetés. Ezt a többletet nem a „kritikai” adja, hanem az, hogy középpontjában a politikai teológia szekularizációval együtt járó és világunkat bejáró kísértete áll.
„A politikai fogalma” azok kulcsszövege, akik a valóság iránt elkötelezettek, nem pedig valamilyen mélynek vagy végsőnek tetsző, netán divatos, trendi, szexi filozofémáknak.
Vannak tudományok, melyeknek az örök ifjúság jutott osztályrészül, feltéve, ha komolyan veszik feladatukat. És vannak tudósok, kik példamutatóan teszik ezt.
Lehetséges-e keresztény szociológia? Miért ne lenne, ha lehetséges feminista vagy posztkolonialista? De mitől keresztény és mitől szociológia? Nem fából vaskarika?
A reziliencia az életképesek és az életképtelenek közötti társadalmi megkülönböztetést produkálja, a társadalmi különbségeket pedig az életképtelenek és életképesek közötti különbségként reprodukálja.
Megölni egy őzet, megölni egy nőt/férfit; horogra tűzni egy gilisztát, horogra keríteni egy nőt/férfit; belerúgni egy kutyába, pofán vágni egy nőt/férfit; stb. Van különbség?
Pierre Bourdieu addig marad a szociológia „klasszikusa”, amíg kiállja a kemény, de (már) nem őt izzasztó próbát: tud-e nekünk itt és most mondani valamit?
Nem kell félni, fájni fog. Nem annyira morálisan, inkább egzisztenciálisan – és nem csak a szociológusoknak. Mert a posztkoloniális pozícióból történő beavatkozás önképünket kérdőjelezi meg és ássa alá.
A globális felmelegedés folyamatát a 19. században kezdődő emberi-társadalmi múlt hajtja, tüzeli, viszi előre és teszi pusztítóvá. Ez a természet ruhájába bújt történelem bosszúja.
Hogy a kreatív munka kontrollja effektív legyen, ahhoz a kontrollnak affektívnek kell lennie. E nélkül nincs elvarázsolt önkizsákmányolás.